„— Négyféle turista van a világon. Először is a kocaturista, aki előkelően kiöltözve és szakszerűen fölszerelkezve ide-oda lötyög s mindig többet mutat, mint amennyire valójában képes. Például jégcsákánnyal mászik fel a Kals-Matreier-Trölre, hegymászó kötéllel sétál a Bindel-Wegen, csodálatos alpinista teljesítményekről számol be, amelyeknek legfennebb nézője vagy olvasója volt. Ha mégis fölmegy valami komolyabb hegyre, akkor vezetővel cipelteti föl magát — no szép dolog. Ahová magától nem tud fölmenni az ember, oda ne menjen.

— Szóval ez a koca-turista. Tovább.

— Következik a kulturista.

— Micsoda?

— Kulturista. Olyan kultúrember, aki szereti a természetet. Nem köt magára kötelet, nem vállalkozik erőmutatványokra, fölsétál addig, ameddig kényelmesen feljuthat, pihen és gyönyörködik, nem veti meg a kilátóhelyeken létesített vendéglőket…

— Már látom, hogy ebbe a kategóriába kerülök.

— Reméljük. De — őszintén szólva — az ilyen ember még nem igazi turista. …

— Az igazi turistát a természeten kívül a teljesítmény is érdekli. Az, amit ő teljesít. Felszereli magát kötéllel, jégcsákánnyal, hágóvassal, ha a szükség úgy kívánja, nekivág a legmagasabb csúcsoknak, és örül, ha meghódítja őket. A csúcson kétszeresen jól érzi magát: élvezi a természet szépségét és élvezi a megtett utat, a nehézségek legyűrését…

— Vagyis önmagát. Értem. De mi  marad ezek után? Mi a negyedik csoport?

— A fajturista. Olyan, mint a tisztafajú tenyészállat. Abban különbözik az előbbitől, hogy csak a teljesítményt élvezi. Minél nehezebb falon mászik föl, minél nyaktörőbb mutatványra vállalkozik, minél hajmeresztőbb bravúrt old meg, annál boldogabb. Tökéletesen értelmetlen feladatokra vállalkozik: zord északi falra mászik, holott a déli oldalon kényelmesen feljuthatna, életveszélyes első megmászásokon töri ki a nyakát, napokat tölt viharban a hegyek csúcsán vagy gleccserszakadékokban, hogy a végén egyel több négyezrest jegyezhessen be a naplójába.

— Ha jól értem — foglaltam össze a lélektani fejtegetést —, a koca-turista önmagát szereti, a kulturista a természetet, az igazi turista a természetet és a teljesítményt, a fajturista csak a teljesítményt. Jól értettem?

— Pontosan így van.

— És ti melyik csoportba tartoztok?

— Még egyikbe se. De igazi turisták szeretnénk lenni.”

/Benedek István: Csavargás az Alpokban[1]/

Szubjektív élménybeszámoló a Hohe Riffler-t támadó túracsapat első napjáról.

2005. július 26. Anna nap. Míg Balatonfüreden már sminkelnek az Anna bálra, mi így tizennégyen a hajnali természetes valónkat mutatjuk egymásnak a BAH csomópont OMV benzinkútjánál.

Nem véletlenül írom, hogy szubjektív, vagyis saját érzéseimet híven tükröző élménynapló, hiszen ez az útnak az a szakasza, amelyről korábban nem számolt be se Zsigmondy[2], se Benedek se más turista. Nem is tehették, hiszen ez a csapat, ezen emberekből csak most gyűlt egybe és különös hangulatát az utazásnak éppen a mi 15-ünk együttes jelenléte adta. George, Andi, András, Andris, Gábor, Gergő Gyuri, Hugi, Imi, Orsi, Panna, Peti, Réka, Rita Stone… valamint egy Renault, egy Citroen, egy Suzuki (koporsóval) és egy Opel. Még az autóknak is különös jelentősége van, hiszen ennyi együttlét után még a gépek is személyiséget kapnak, s méregetjük melyik mit tud és persze hol a legjobb utazni.

Számomra ez a nap az ismerkedésé, amikor a régi „arcok” — bár igazából nevezhetek mindenkit barátnak — mellett megjelennek az eddig ismeretlen, vagy csak levelezésből ismert emberek.

Lassan szétosztjuk magunkat. George irányítása mellett mindenkinek jut hely valamelyik járgányban. Látszólag mindenki elégedett, ami már önmagában jó jel a további napokra tekintve. A kezdeti elégedettség a túra egy értékmérője. Innen megállás nélkül Bécsig futunk. A várost átszelő autópályán megtett út számomra (szubjektív) egy erős nosztalgikus ábrándozással és az autóban utazóknak nyújtott önjelölt idegenvezetéssel telik. Egyenlőre nem raknak ki.:-) A Bécset elhagyó autópálya Rosenberger parkolójában állunk meg először, ahol rutinosan mozgunk a mellékhelyiség felé. Lehet látni, hogy nem vagyunk kezdők a Budapest-Bécs-Salzburg útvonalon. És még egy fontos fejlemény: csatlakozik hozzánk a 15. puttonyhordozó, Gergő. (A később megismert túrafelszerelését tekintve a puttonyhordozó remekül illik rá.)

Az út további részét eggyel több autóval folytatjuk, ezért kicsit lazábban elhelyezkedve mehetünk tovább. Én autót váltok… még egy új ember… így néhány óra alatt alkalmam nyílik már 5 új embert megismerni!!!

A 630 méteren fekvő Mayrhofenbe érkezésünkkor azonnal kempinget keresünk, egy amolyan szimpatikusnak tűnőt. A Kröll-Camping főnöke kedves, tulajdonképpen segítőkész, de erre ellenállhatatlan természetünkkel ösztökélni kell egy kicsit. A táborban ugyanis nincsen hely csak valami magaslaton, oda pedig nem kívánkozunk. Sóhajtozik kicsit: sechs Zelten…hm-hm, aztán végül, — hogy lássuk kivel van dolgunk — ad egy területet, amelyről bizonygatja, hogy a kempinghez tartozik. Elhisszük neki.

A kiválasztott területen egy kört alkotunk, s ott kezdjük állítani a sátrakat. Keresgéljük egymást, a párokat, hogy ki, kivel, hol alszik, ki kinek segít sátrat verni. Egyértelmű, hogy tavalyhoz képest e területen is javult a felkészültségünk: George hozott igazi sátorverő kalapácsot. Még egy érdekesség: meglátásom szerint a sátrak mérete és a bennük alvó emberek száma nem arányosan oszlik el. Ez estig még alakul.

Akikben eddig nem rögzült volna a magyar virtus tudat, már itt a völgyben töltött néhány óra alatt megismerhetik hogyan emlegetjük majd büszkén az elkövetkezendő napokban a magyar attitődöt amolyan —objektíven is nézve nem pökhendi, csak büszke — mérceként. (például föl kell idézzem a magyar turisták értetlen arcát a figyelmességből melegen felszolgált sör láttán.)

Ezután körülnézni indulunk Mayrhofenbe, a hamisítatlan kis tiroli faluba. Itt estefelé megélénkül az élet. A szállásukra visszaérkezett kirándulók, a túrára indulók, vagy éppen az onnét érkezők mind besétálnak a faluba, vásárolni, csatangolni egy kicsit. Mi is bevetjük magunkat az üzletekbe, mintha nem egész nap ettünk, ittunk volna. Beszerzünk még néhány új, akciós(!) túrabotot is; ez az idei év „slágere”. A bot alkalmazása azonban több, mint egy egyszerű divatbemutató: nagyon hasznos és ajánlatos túraeszköz. Ez az „igazi turista” fontos kelléke. Én veszek egy túrazoknit, ami másnaptól kezdve négy napon keresztül a lábamon van. Nem értem, hogyan gondoltam el e nélkül a túrát. A falu utcáin bolyongva, azaz a mindössze egy főutcáján hamar 3 részre szakadunk. Bíztat a tudat, hogy minden valamire való túra jellemzője, hogy legalább egyszer elveszítjük egymást. Egy darabig még lelkiismeretesen keressük az elhagyott tagokat, ami némi tétovaságot okoz. Aztán feladjuk a tépelődő várakozást és kutatást, inkább gyorsan saját szórakoztatásunk után nézünk. Sietni kell valami fedett helyet találni, mert elkezd ömleni az eső. Rátaláltunk egy kedves, hangulatában is hamisítatlanul tiroli kocsmára, ahol egy amolyan kezdeti „habzsi-dőzsit” csaptunk.: sör, sör és sör (Zillertaler!) vegyítve a helyi szokásoknak megfelelően kedélyes népzenével.

A magyar virtus nem hagy cserben minket, de valljuk be majd ugyanolyan erővel tört fel a mulatni vágyás kedve a helyi tiroli népekből. Ők is tudnak valamit, valami kedélyességet, idős kori mulatozást.

Váltsunk képet, mert ezen a társadalom-politikai kérdésen még hosszan elmélkedhetnénk. Tekintsük meg visszautunkat, ahogyan szépen, lassan átvonulunk a páragőzzel telített főutcán.

Nem érezem azt az aggodalmat, vajon holnap is ilyen lesz-e az idő. Lelazult hangulatban, az egymásra találás és hangolódás feletti örömben (ez persze lehet szubjektív J) bizakodóan, sőt ellentmondást nem tűrve tekintünk az elkövetkezendő napokra: jó időnk lesz, punktum. Pedig ha ilyen eső kísér minket bizony nem jutunk el a csúcsra!

Újabb kép — valahol Mayrnhofenban: George, Stone, Peti, Imi…… frissen beszerzett dobozos sörökkel a kezükben…nem vagyok jelen, de úgy tűnik könnyeden vészelik át az időjárás megpróbáltatásait.

Visszaérkezünk a kempingbe. Néhányan felbátorodva a mi kis „honfoglalásunkon”, mellénk telepednek sátraikkal. Újra találkozunk Orsival, Hugival, Andrással, akik a táborhelyen maradtak őrizni a sátrakat és akiket ezért eddig — és nem tovább — kicsit sajnáltunk. Eddig mondom, mert elég rájuk pillantani és tudjuk, hogy a hétre tartalékolt szíverősítő-készletünk nagyobb hányadának nyoma veszett, láb kélt … Az anyag azonban nem vész el csak átalakul — vallja Newton — és e törvény igazságának bizonyítékai most előttünk állnak.

Az újra találkozás örömére nyitunk egy bort, hogy ezt mostmár tényleg együtt fogyasszuk el. Ekkor határozott utasítás érkezik George-tól arra nézve, hogy óvatosan az leeresztéssel, holnap kell az erő és ez most egy pillanatig nem vicc. Az intő szavakat (és ez lehet, hogy megint szubjektív) komolyan veszem. Talán a kor teszi, hogy már belülről is fakad valami megfontoltság. A hegy nem játék, megvannak a maga törvényei mint olvashattuk megannyi nagyszerű leírásban. Véleményem szerint inkább szeszélye van a hegyeknek, kiszámíthatatlansága, éppen ezért a hegyeket nem legyőzni kell, hanem meghódítani. Azt hiszem érthető a különbség. J Az első nap a jókedv mellett ezt lelkünkbe kell vésnünk, mert később már csak az aktuális feladatokkal foglalkozunk. A komolyság hat. Még eszünk egy ideig, hogy minden ami nehéz holnaptól ne terhelje a hátizsákunkat.

Aztán alvás, hogy másnap kipihenten — az autókat hátra hagyva — induljunk hódítani. Reményeim szerint Igazi Turistaként!