Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Dolomitok 1	George	2012.02.24. 13:30
Az idei túránk több ponton is újdonságot jelentett. Új volt az úti cél, hiszen eddigi 9 túránk  mind az osztrák alpokban zajlott, idén viszont a Dolomitokba utaztunk. A túra lebonyolítása is eltért az eddig megszokottaktól, hiszen Cortinában egy kempingben ütöttünk tábort, majd onnan terveztük a különböző csúcsok támadását. A klasszikus magashegyi túrát pedig – a dolomitok jellegéből fakadóan – via ferrátás szakaszok is színesítették, amelyhez már speciális felszerelésre is szükségünk volt. A felszerelések és a tábori körülmények biztosítása jelentősen megnövelték a csomagjaink számát. Csak maga a közösségi sátor ( 18 nm ) jelentős terjedelmű volt, plusz még a kis sátrak asztalok székek főzőeszközök edények stb.stb. Péternek köszönhetően azonban kényelmesen elfértünk, mivel WV kisbuszát bocsátotta a csapat rendelkezésére. Így Lőrinc Mondeójával két autóval kilencen vágtunk az útnak Az előzetes terveknek megfelelően reggel ¾ /6-kor találkoztunk, azonban idén nem a BAH-csomóponton lévő benzinkútnál, hanem onnan nem messze András lakásánál.  A gyors berámolást követően hideg esős időben fázósan indultunk Olaszország felé. Nem sokkal Ajka után azonban már tisztult az idő, és az osztrák autópályán már kifejezetten napos nyári időben utaztunk. Dél-tirolba érve pedig a hőmérséklet is kellemes nyárias lett. Cortina előtt találkoztunk a via ferrátás felszerelések bérbeadójával, és átvettük a „cuccos”-t. Ekkor rögtönzött tanfolyamon elsajátítottuk a felszerelések szabályszerű használatára vonatkozó tudnivalókat, sőt még röpke meteorológiai fejtágításban is részesültünk…( bár ezeket már ismertük, azért illedelmesen meghallgattuk az előadót, kedves volt ahogyan igyekezett ellátni bennünket mindenféle jó tanáccsal : köszönet érte!!! ) A kempingbe érve aztán amúgy „rátóti” módra megkezdtük a táborverést. A közösségi sátor felállítása pillanatok alatt megtörtént, azonban a hely kiválasztása már kisebb problémát okozott. A 18 nm-es sátor hat alaprúdjánál egy-egy ember állt, és mint egy baldachint hordoztuk a számunkra kijelölt területen fel és alá. Erre a produkcióra már a körülöttünk táborozó hollandok is kíváncsiak lettek, némelyiküknek  úgy tünt ez lett a vasárnap délutáni szórakozása…Még a kis sátornál némi gondot okozott Sisi és az én sátram egybenyílása, de aztán minden probléma megoldódott és végre nekiláttunk az esti vacsorának. A csapat megkapta az idei „meglepit”, ami jelen esetben a 2010. év aktualitása szerint narancssárga pólót jelentett. Amikor mindannyian magunkra vettük a pólókat, végképp bogarat ültettünk a hollandok fülébe, akik pár nap múlva csak nem bírták tovább kíváncsiságukat leplezni, de ez már egy másik történet. Ahogyan a nap lement villámgyorsan szembesültünk a cortinai nyárral  - sorra kapkodtuk magunkra az összes létező meleg holmit -  ami jelen esetben 8-9 fokos éjszakai hőmérsékletet jelentett. Másnapra az előrejelzés napos-felhős de esőmentes időt ígért. Bizakodva aludtunk el.

Dolomitok 2	George	2012.02.24. 13:28
Azt már a megérkezésünkkor észleltük, hogy itt este bizony nagyon hűs lesz, de az igazi kemény hideget valójában az első sátorban töltött éjszaka folyamán kellett megtapasztalnunk. Hétfő reggel mindenki a közösségi sátor végében a gázmelegítő mellett álldogált és valamilyen forró italra várt. Volt aki teát, más kávét, megint más forró levest készített, így próbálva átmelegíteni magát. Aztán a nap is kisütött, de ettől még sajnos nem lett melegebb. Buszba ültünk mindannyian, és elautóztunk a Tre Cime di Lavaredó hegycsoporthoz. Ha valaki a dolomitokról lát képeket, akkor a Drei Zinnen fotója minden összeállításban megtalálható, ez egy olyan hely amelyet szinte mindenki felkeres. Az Auronzó házig egy fizetős úton felkapaszkodtunk, majd ott leparkoltunk. Az ott álló sok-sok autóból arra következtettünk, hogy ez bizony tényleg nagyon népszerű út lesz, valószínű sok emberrel találkozunk majd, de ami az út végén várt bennünket, arra bizony egyáltalán nem számítottunk. De haladjunk csak sorjában. Az első napi kőrtúra, amolyan bemelegítő ráhangoló séta volt. Kb. 10 km és max 600 méter szintet jelentett, illetve itt szerettük volna először kipróbálni a ferrátás felszerelést, mivel a Monte Paterno ebből a szempontból egy jó felvezető túrának ígérkezett. A metsző hideg szélben elindultunk a Tre Cime körüli sétára. Az út nagyon szép természeti környezetben vezetett bennünket, valóban könnyű és látványos volt. Nyugati irányban terveztük körbesétálni a hegyet, itt még magányosan haladtunk. A  Locatelli házhoz érve aztán hatalmas tömeggel találkoztunk, és onnan beláthatóvá vált a kőrtúra befejező szakasza, ahol azt kellett tapasztalnunk, hogy innen már egy széles út vezet vissza a parkolóba, amelyen megy mindenki…gyerekek, felnőttek, idősek és fiatalok, kismamák, hordozóban vittek csecsemőket, kutyák…szóval „János-hegy  vasárnap délben” hangulattal szembesültünk. A Locatelli ház felett ott magasodott a Monte Paterno, ahol végül úgy döntöttünk, hogy azt kihagyjuk, és berekesztettük a sétát. A két ház közötti szakaszon megcsodálhattuk a vakmerőket, akik a Tre Cimén a függőleges falon másztak fel a csúcsra… Az autóhoz visszaérve villám gyorsan leereszkedtünk a táborunkhoz. Délután csendes pihenő, egy kis szundikálás, aztán az első közösségi étkezés következett. A tábori élet jellegéből fakadóan minden napra ki volt jelölve egy pár, akik elkészítették az ebédet. A hétfői nap szakácsa a Sára-Lőrinc kettős lett kijelölve. Az ebéd pedig állagát tekintve kissé furcsa szokatlan, viszont ízletesség szempontjából igen kiválónak találtatott! Az összetevők alapján ez rizs és hús elegye volt… A kemping recepciójánál késő délután kifüggesztették a várható másnapi időjárás jelentést, ami nem sok jóval kecsegtetett. Az előre jelzés szerint másnap borús esős időnek néztünk elébe, ezért úgy terveztük hogy kedden a Lagazuoit, a barlangrendszert keressük majd fel. Este aztán a kellő belső fűtés beindítása után lefeküdtünk a sátornak kinéző hűtőkamráinkba. Hétfőről keddre virradóra még hidegebb lett mint előtte volt. Gizi pontos adatai szerint a sátorban hajnalban 9,3 fok volt…

Dolomitok 3	Tündi	2012.02.24. 13:26
Tiszta, teliholdas, hálózsákba beledermedős éjszaka után keltünk George szokásos ébresztőjére: véradó sátrunk tépőzárjának repedő hangjára. Mivel a nappal ugyanúgy tisztának és naposnak ígérkezett rögtön hallatszott a döntés is: ma másszuk a Tofana di Roses-t. Úgyhogy hajnali 6 órás Nescafé szeánsz után 9 ombró mínusz 2 térdfájós = 7 croci  pattant be a „buszba”. 2100-ig,  a Rifugio Dibonáig mentünk négy keréken,  ahogy közeledtünk  előbb még  fotóztuk,  ismerkedtünk vele a töve felé közeledvén. Első etapban Rifugio Giussani-ig,   2600-ig cikáztunk-kaptattunk fel. Ez még viszonylag beszélgetős-bámészkodós, jól kiépített szakasz volt, szemléltük a mentő helikopter manővereit illetve elmélkedtünk a balra induló Lipellá-n , a durvábbik úton,  Via Ferrátán, amin az Eötvös lányok támadtak anno.( csak épp kiépítés nélkül…)  Ezen a szakaszon alázott le minket egy sportos csajszi feketében:  oly könnyed,  én,   csak a mozgólépcsőn vagyok : ) Menedékháznál fotó fotóval, majd nekiveselkedés a középső szakasznak. Ez volt a murvás, köves, legurulós , de nem veszélyes, ám fizikailag fárasztó rész, főleg Georgnak, aki valami tévúton , a legtörmelékesebben jött föl. A és B típusú hófoltokon keltünk át: majdnem beszakad és nem tervez beszakadni fajtákon. Más ombro is keveredett hozzánk, váltva kerestük a követendő kék festéseinket, pöttyeinket. Aztán már bármerre néztünk elmondhatatlan gyönyörű tömböket láttunk körös-körül , meg ameddig a szem ellát, havasat, naposat, cifra palota formájút ,  felhő ráúszósat – ezért érdemes lihegni! Szerencsénkre még a csúcson is pompás idő volt, majdnem hogy piknik hangulatban fogyasztottuk csúcseledeleinket, előtte persze gratuláltunk egymásnak és készült a csúcsfotó. Jómagamnak a könnyem eleredt örömömben,  a Jóisten az én szememben küldte le az aznapi záport. Egyebet nem mondhatok – Tünci.  De!: egy kedves versem  nektek , sok szeretettel: ISTEN     Láttam Uram, a hegyeidet S olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, Hogy küszöbödre ülhessek. Uram. Odatenném a szivemet, De apró szivem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában Elvész ő gyönge dadogása S ágyam alatt hál meg a bánat: Mért nem tudom hát sokkal szebben? Mint a hegyek és mint a füvek Szivükben szép zöld tüzek égnek Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban Ott állsz az utjuk végén - Meg nem zavarlak, én Uram, Elnézel kis virágaink fölött.   Utána , ami 1177 métert emelkedtünk , sajnos le is kellett ereszkedni, mindig ez a nyűgösebb rész, de ami nem öl meg az erősít, ugye. 8 óra 46 percünkbe került  <Zsizell > szerint így  ez a  retúr utazgatásunk. Vacsoracsatában Orsi-Tünci (jómagam – a szerző) páros következett bolognai spagettivel, előtte előételnek a megmaradt csípős lecsó tegnapról is lecsúszott. ( Miután a hollandoknak nem volt merszünk  átadni egy kis fűért cserébe, és csúcslecsó sem lett belőle… hát „duzzogva” eltűntettük) És hát hagyományosan a pálinka , bor , töménytelen sütemény . Éljen minden bájos , szép nő- aki jött velünk és aki otthonról támogatott minket J Haladván az iccakába holland szomszédaink látogattak meg minket, nem bírták már ki, hogy ne kérdezzék meg, miért vagyunk az ő narancsszínükben (divatdiktátorunk: „Giorgio Varmani”  ugyanis idei szezonra a narancs kollekciót álmodta meg számunkra egyen öltönynek) …” Hullláámzik már a lelátó…” J Illedelmes beszélgetésbe kezdtünk az „érdekes” családdal  és szinkronban ezzel, magyarul  - egyáltalán nem illedelmes – ironizálásba  magunk között,  póker arccal,  de hangosan és annál szórakoztatóbban. Gyarló az ember… Legvégül , mint rendesen forró fürdő, rock’n roll – semmi zseton, se skótrekord J Csak úgy Cortinásan , tisz Tovább…

Dolomitok 4	Sisi	2012.02.24. 13:23
A negyedik napon már nem ment olyan simán a 6 órai ébredés, mint ahogy azt George remélte. Az idő is segített egy kicsit, ugyanis vastag felhőréteg terült el végeláthatatlanul a fejünk felett, így a főnök se sürgetett minket annyira a meleg hálózsákunk elhagyására. 6.35-kor azonban véget ért az extra pihenő, és George már reggel is zengő baritonján a következő ébresztő hangzott fel: „Na mi van?! Lázadnak a crocik?”. Ezek után nem volt mese: fel kellett kelni.             A reggelit meglehetősen kényelmesre fogtuk, a szendvicskészítés is reggelre maradt az esti hollandozásból kifolyólag. 8 órakor végül is sikerült elhagyni a kempinget. Autóba ülvén elindultunk a kanyarokban az utasokat az ablakra felkenő szerpentinen felfelé, a Monte Cristallo hegycsoport felé. A felhőtakaró nem akaródzott felszakadozni, holott Gizi szebb jövőt és jobb időt jósolt nekünk. (Sajnos a női megérzésekbe is csúszhat olykor hiba). 1815 m magasságban leparkoltunk a Tre Croci hágónál. Innen indultunk aznapi túránkra.             Hol lankásabb, hol kissé meredekebb út vezetett a 2225 m-en elhelyezkedő San Forca házig. Út közben Tündi ösvény-sövény és Debrecen-december problémáiból kiindulva nyelvtani problémákat is megvitattunk. 10-re értünk fel a házhoz, ahonnan a síliftünk is indult. Rövid pihenő után András sikertelenül próbált alkudni a jegyünk árából. A zsúfoltnak nem mondható (senki nem volt rajtunk kívül) lift inkább emlékeztetett gyorsvonatra, mint síliftre. Alakja és színe alapján mindannyian különböző meglepő dolgokra asszociáltunk. A piros és sárga kabinokról kinek telefonfülke, kinek mentőkabin, kinek űrhajó jutott eszébe. Mindegyik meglátásnak volt alapja. A beszállásnál a jó reflexek és nem csúszós cipőtalpak mindenképpen előnyt jelentettek, ugyanis a lassítás nélkül gyorsan közeledő liftbe megfelelő időzítéssel kellett beugrani és felkenődni a túlsó falra, vagy a másik emberre. A liftes olasz csávó az első beszállót egy erőteljes mozdulattal bedobta a kabinba, míg a másodikat egy csöppet sem gyengédebb lökéssel „terelte” be. A rongyosra unt mozdulatsorát egy határozott rántás zárta, mellyel a kabin ajtaját, mint a budiajtót vágta ránk.             A majdnem tánctér méretű belső tér nagysága megközelítette a fél négyzetmétert, így igazán nem mondhattuk, hogy nem melegítettük egymást a hideg fémdobozban. Lőrinc szerencséjére a kabinok nem sokkal a föld felett közlekedtek, és utunk során végig követhettük a télen hóval borított, ekkor azonban csak törmelékkel fedett sípályát, mely alattunk kanyargott. Sajnálatunkra felfelé haladva a felhők nem hogy szakadoztak volna, de csak egyre sűrűbbé váltak. Így 3000 m-en, ahol kiszálltunk a liftből, meglehetősen cudar idő várt minket. Erős szél fújt, úgyhogy előkerültek a téli kabátok, sapkák és kesztyűk. Jobb időben reménykedvén beültünk egy kicsit az itt álló Lorenzi hüttébe. (Nevét Guido Lorenziről, a képen fess fiatalembernek látszó hegymászóról kapta, aki 27 évesen hunyt el hegyi balesetben). Az idő sehogy sem akart javulni, úgyhogy felhőben vágtunk neki a kalandnak, amiért ide jöttünk: a via ferrata-nak. Tündi a rossz idő miatt úgy döntött, a hüttében várja meg visszatértünket. Így 8-an indultunk el a B típusú Ivano Dibona via ferrata-n.             A szokatlan közlekedési mód és a folytonos karabiner-csatolgatás miatt lassan haladtunk, ám annál jobban élveztük! Osztatlan sikert aratott mindenkinél. Bár itt-ott a féltő aggódás hangjai csendültek fel (mégiscsak valakit el kell venni az esküvőn…), biztonságosan másztunk a csúcs felé. Sylvester Stallone-nál jobban keltünk át a Cliffhanger hídján, ugyanis utánunk egyben maradt a függőhíd, ami, tegyük hozzá, meglehetősen hasznos volt a visszafelé vezető úton. A felhők csak a jó fotók késztésében akadályoztak minket, és egy óra alatt meghódítottuk a Cristallino d’Ampezzo csúcs 3008 m-ét. A csúcson kereszt helyett egy apró kék műanyag Szűz Mária szobrocskát találtunk egy-két művirággal. Nem volt a legszebb, de a csúcs-élmény feledtette velünk. Még mindig felhők gomolyogtak körülöttünk, ezért félelemérzet nélkül álltunk ki a párkányra, ahol ki tudja hány méter tátongott alattunk. (Lehet, hogy jobb is, hogy soha nem tudjuk meg, pontosan mennyi is volt). A csúcs-csoki és fotó elkészítését egy csöppet megsürgette a szemerkélő eső. Tempósan kezdtünk visszafelé mászni, hogy még a vihar előtt visszaérjünk a házhoz. Az esőtől csúszni kezdtek a kövek és az ég is dörgött egy-két óriásit, ezért még jobban igyekeztünk. Szerencsére egészben, sérülés nélkül érkezett vissza mindenki Tündihez a hüttébe.             Itt azonban maradásra késztetett minket az az aprócska körülmény, hogy a liftet leállították a villámlások miatt. Ezért a házban kellett rostokolnunk egy darabig. Tésztát, sört, szendvicset, teát fogyasztva vártunk, hisz nem tudtunk mást tenni. Végül meghallottuk a lift motorjának a hangját, és összecihelődve, tetőtől talpig beöltözve kimentünk a barátságosnak nem mondható időbe. A liftezés a felfeléhez hasonlóan „kényelmes” körülmények között történt, azzal megfűszerezve, hogy ekkorra a deszkák is rettentően csúszósak lettek, ami még jobban megnehezítette a zökkenőmentes beszállást.             A kiszállásnál Tündi egyik botja beakadt a liftbe, és az olasz egy nagy rántással tudta csak leszedni Tündit. A botjának egyik része azonban a liftben maradt, és elindult vissza, még egy körre. Megvártuk volna, de utánunk már nem akart senki se lejönni, ezért a liftet megint leállították, így másnap kellett visszamenni érte. Folytonosan szitáló esőben ereszkedtünk vissza az autóhoz. Mire megérkeztünk, csavarni lehetett a vizet mindenünkből.             A kempingben mindenki magába döntött minimum fél liter meleg levest, majd visszaautóztunk Cortina belvárosába, hogy az ajándékvásárlást el tudjuk intézni. Amíg a boltban olívaolajat és tonhalat vadásztunk, kint elállt az eső, úgyhogy a fő utcán egy rövid sétával tudtunk elbúcsúzni a várostól.             Utolsó este lévén óriási habzsi-dőzsi vacsorát rendeztünk. A ragulevest és töltött káposztát mandulás sajttál és pirított löncshús követett, majd sütemény zárta a sort. A vidám hangulatról elég egy-két kulcsszó: Péter lefotózta Szűz Máriát, Okuláré, Sára és a traktor, habzó szűz leány. A fáradtság hamarosan ágyba, pontosabban sátorba kergetett minket, ahol is a nagyon hideg éjszaka ellenére mindenkit gyorsan elnyomott az álom.

Dolomitok 5	george	2012.02.24. 13:21
Az előző napi kiadós eső alaposan átáztatta minden felszerelésünket, így ruhák sátrak egyaránt vizesek, nedvesek voltak. Bár csütörtök este elállt az eső, sőt még a nap is kisütött, ennek sajnos a száradás szempontjából nem volt sok jelentősége, így azért kellett szorítani, hogy az éjszaka már ne essen, és reggel napsütésre ébredjünk. Imáink meghallgatásra találtak, így gyönyörű felhőtlen égboltra ébredtünk és a hegyek miatt ½ 10 tájt végre elkezdett a nap is sütni a táborhelyre. Ez a késői időpont viszont meghatározta a napi programunkat, így a tervezett doberdói kirándulást törölni kellett. Mire rendesen összepakoltunk és sikerült elindulni bizony már ½ 12-re járt az idő. Még Tündi előző nap a liftben rekedt botjáért visszaautóztunk a Tre Croci-hoz, aztán rákanyarodtunk a hazaútra.   Útközben nem messze a Monte Pianai harcok helyszínétől I.világháborús katonai temetőt látogattunk meg, ahol kb. 1200  a harcokban elesett katona alussza örök álmát. A sok féle náció tagjai közül 124 magyar katona sírja található itt. Az I.világháborús harcok nyomaival találkozva nap-mint nap szembesülhettünk a háború borzalmaival. Mivel 1915-től a hegyvidék több évre frontzónává vált, az olasz osztrák határszakaszt több ezer katona figyelte felügyelte, lőállásaikat utánpótlási vonalaikat a hatalmas sziklafalakon kellett kiépíteniük. A kellő védelem érdekében alagutakat bunkereket futóárkokat ástak hogy a szemközti nyergen vagy hágón állomásozó ellenséget szemmel tarthassák. Drótkötelekkel létrákkal biztosították a járőrök és csapattestek útvonalait, sokszor dacolva a kíméletlen időjárással és szörnyű körülményekkel. Az értelmetlen háború nyomaival való állandó találkozás az idei túránk során sokszor gondolkodásra késztetett bennünket…   Ausztrián át felhős borongós időben autóztunk, néhol pár csepp eső is esett. Az autó falta a kilométereket, volt aki szunyókált, más zenét hallgatott, megint mások beszélgettek. A via ferrátás kaland megvitatásakor úgy tűnik ez mindenki számára pozitív lecsengésű volt, így már hazafelé is azon tanakodtunk, hogy a dolomitokba még biztos visszatérünk, és elterveztünk egy Rax-klettersteig túrát is. Késő este értünk haza, ismét egy csodaszép mozgalmasan eltelt hét - az imitt-amott lázadó izmok, fájó térdek ellenére is – minden élményével.   Most egy időre ismét búcsút veszünk a magashegyektől, de remélem jövőre ismét útnak indulhatunk!

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk