Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Első nap	Sára	2009.10.07. 07:14
Rendhagyó módon indult az idei túra: a megszokott BAH-csomóponti 7 órás találkozón a csapat 7/9-e jelent csak meg, ugyanis a frissebbek – George és András – már reggel 5-kor útnak indultak, hogy megszállják Ventet, az első állomás helyszínét. Így három autóra oszlottak a cimborák: a Vári-autó után a Hajas-autó rajtolt elsőként Gyurival, Stone-nal, Veronikával; közvetlenül utána pedig a Lőrinc-Gergely-Rita-Sára négyes következett. Az út alatti kommunikáció ebben az évben annyival egyszerűsödött, hogy a két kocsi közti folyamatos kapcsolatot walkie-talkie-val tartottuk fenn, így nem volt szükség mindenféle vad lámpavillogtatásra, index-csattogtatásra, vagy ablakon való kétségbeesett integetésre, ha valakit sürgősen hívott a természet. Ventben George már számított az érkezésünkre: messziről integetett a dús muskátlis házak közül – ezek közül az egyik volt a mi panziónk is. Nem győztük kiélvezni a szuper szállást, tudván, hogy az elkövetkezendő napokban nem éppen ilyenre számíthatunk. A teraszon persze azonnal előkerültek az otthonról hozott, süteményből készült műalkotások, hozzá jó pár doboz, üveg, vagy épp flakon sör, és egy egész doboz bor (amit én csapolhattam, így csak én tudhatom, kinek fordult legtöbbször a pohara J), így a remek hangulat természetesen garantálva volt. Az est csúcspontja pedig akkor jött el, mikor megkaptuk az idei cimbi-egyenruhát: a csodakendőt! George-nak sikerült teljesen lenyűgöznie a csapatot, és a szakszerű betanítás után (sapka-, és kalózsapka-hajtogatás) mindenkiből előjött a kreativitás, és az osztrák apácától kezdve, a tarajos díván át mindenféle stílusban kipróbáltuk magunkat. Mivel 1900 m-en elég hűvös volt az este, a fiúszobában folytattuk a borozgatást, de csak röviden, mert az utazástól (de leginkább a másnapnak már a gondolatától is) teljesen elfáradtunk.

Második nap	András	2009.10.07. 07:13
A hétfő reggeli felkelés valahogy mindenkinek a nehezére esik, ez azonban teljesen máshogy van a hegyekben (legalábbis nálam). Már több éve úgy van megtervezve a túra, hogy vasárnap indulunk itthonról és hétfőn már zsákokkal vágunk neki a hegyeknek. Nem volt ez másképp ebben az évben sem, a jól sikerült előző esti italozás és beszélgetés után egy hideg, de napos reggelre keltünk. Az első nap mindig nehéz, független attól, hogy mekkora a táv és mennyi a szintkülönbség, ugyanis hosszú idő után újra zsák kerül a cimbik hátára, mely elsőre nem mindig a legkényelmesebb. Meg kell ám szokni azt, hogy egy 10-15 kg-os csomag van az ember hátán, bár ez valahogy az első órákban már elfelejtődikJ George éjszakai horkolása elég zaklatottá tette az éjszakámat, így nem éppen frissen keltem, de talán a többiek jobban aludtak J Zacskóztunk egy sort, majd a kellemes kis panzió reggelizőjében elfogyasztottuk a  reggelinket, mely felért egy kisebb habzsi-dözsivel, minden volt mi szem-szájnak ingere. A ropogós kifli és zsemle felvágása közben meg is jegyeztük, hogy pár napot várni kell, míg újra ilyen friss dolgokat eszünk: fent a hegyen az előrecsomagolt zacskós kenyér vár ránk. Sajnos nem fértünk el egy asztalnál, így külön reggeliztünk, majd szép lassan mindenki eltűnt és a panzió teraszán lázasan elkezdődött a krémezés, az átcsomagolás, a szerelvényrendezés és hasonló remek feladatok. Az autókat a panzió mellett hagytuk, amiért nem kellett fizetni (talán használt az előző esti ajándékbor). Szép lassan összekészült mindenki és elindultunk, persze ez nem ment egykönnyen, hisz a fotókat is el kell készíteni, ezért az első pár száz méter kicsit lassúra sikeredett, miközben mellettünk a túrázók teljes menetfelszerelésben húztak fel a hegyre.   Vent, ahonnan indultunk Európa második legmagasabban fekvő települése (Obergurgl a legmagasabb). A falu egy zsákfalu, szállásunk a központban volt, így először keresztülmentünk a falun, az aszfaltúton. A falu végén kezdődött csak a földút, mely már egy fokkal érdekesebbé tette a túrát. A menetelés eleje még könnyed beszélgetésekkel, felszerelés igazításokkal telik. Ahogy beérünk az erdőbe és körülvesznek a hegyek, elindul a találgatás, vajon melyik csúcsra megyünk majd. Idén az első nap könnyűnek ígérkezett, így boldogan vágtunk neki az útnak. A kisebb földút után egy karámhoz értünk, ahol gyönyörű fehér lovakkal találkoztunk, köztük páran feküdtek és sütkéreztek, persze muszáj volt megállni, fényképezni, gyönyörű lovak voltak! A kaput magunk mögött betéve egy szép kis szurdok útra kerültünk, mely viszonylag széles volt, egy-két helyen biztosítókötéllel, de igazából azok is csak a téli időszakra voltak kitéve. A szurdokot elhagyva egy kisebb kaptatós rész következett, és hamarosan megláttuk a hüttét. Így kb. 3 óra alatt fennt is voltunk az első szálláshelyünkön a Hochjoch Hospizen, 2413 méteren. Sára különösen szerette ennek a hüttének a nevét, mely olyan szépen csengett... Egyből kiültünk a teraszra, Gyuri és Stone rendelt egy sört, és gyönyörködtünk a panorámában. Mivel elég hamar teljesítettük az első napi távot, így kihirdetésre került a fakultatív programok sora, mely a következőképpen nézett ki: 1.) Schöne Aussicht program, 2.) egy kisebb csúcs megmászása, 3.) szundi a hüttében. A Schöne Aussicht program egyébként egy kiruccanást jelentett a csodálatos Itáliába és a dolce vitába, így számomra nem volt kérdéses, hogy hova megyek. Próbáltam a cimbiket meggyőzni, hogy tartsanak velem, de csak Ritát sikerült elcsábítanom Olaszországba. Sokan a szundi programmal kacérkodtak, ám az igazat megvallva senki nem „mert” lefeküdni egy laza kis 3 órás túra után, így mindenki bevállalt valamit. Elfoglaltuk a szállást a hüttében, sajnos két külön lagerbe kerültünk, így lett egy olyan szoba melyben George, Gyuri, Veronika, Rita, András és a másik szobában pedig Lőrinc, Stone, Sára, Gergely kerültek, ők kaptak szobatársakat is. Egyébként a hüttében egy nagyon kedves szlovák lány volt a felszolgáló, akinek a nagymamája magyar volt, de a lány egy szót sem tudott magyarul. Gyuri megnyugtatta őt, hogy nem fogjuk megtámadni Szlovákiát, mert ő otthonról ilyesmi híreket hallott. No comment. Szóval gyorsan lecuccoltunk, én Ritával indultam utamra, mi csak egy fél órát pihentünk, mert elég hosszú út várt ránk. A többiek kicsit később indultak el a közeli kis csúcsra, melynek a meghódítása végül elmaradt, de felmentek egészen 3000 méter közelébe.   Ritával egy elég meredek úton indultunk el, hogy aztán újra felkaptassunk, nem mentünk nagy szintkülönbséget (2400-ról 2800-ra), de az út hosszú volt, és 2400 méterről először 2200 méterre kellett lemenni. Kellemes tempóban haladva szeltük a hosszúra sikeredett utat, beszélgettünk. Útközben találtunk 2 emléktáblát is, fiatalról akik itt vesztették életüket. Kicsit meg is ijedtünk, hogy milyen út vár ránk, de láttuk, hogy a fiatalok téli hónapban jártak itt, így egy kissé megnyugodtunk. Egyébként ez egy nagyon szép és kellemes, végig köves útszakasz volt, majd egyszer csak feltűnt a Republik Österreich tábla, jelezvén, hogy elértük Ausztria határát. Mentünk pár száz métert, vártuk már a Repubblica Italiana kiírást, ám az olasz lazaság itt megmutatkozott: egy tábla sem jelezte, hogy Olaszországban lennénk. Furcsa, ugyanakkor kellemes érzés volt átmenni a hegyekben egy másik országba. Itt már a német mellett olaszul is ki volt írva minden és meglepő módon a sör is olcsóbb volt! Megittunk egy kellemes birrát, és gyönyörködtünk a panorámában, mely tényleg lenyűgöző volt, ettünk, aztán elindultunk visszafelé, mert felkerekedett a szél és beborult az ég, pedig még elég hosszú út várt ránk. Este ½ 7 körül mindketten megelégedve tértünk vissza a hüttébe. A többiek megvártak minket a vacsival, így együtt ültünk le a hütte előtti teraszra enni. Előkerültek a melegítendő konzervek is.   Veronika közben összeismerkedett egy kedves svájci házaspárral, akik bort rendeltek nekünk és bent vártak minket a meleg hüttében. Két pohár bor között megvitattuk a svájci vasutak helyzetét és körüljártuk a GDP-kérdést is, majd lassan kezdtünk elszállingózni, készülődni a lefekvésre. Réka jóvoltából kaptunk minden napra igét, melyet én olvastam fel, két részletben, mivel a csapat kissé szétszóródott.   Szép lassan összekészültünk és lefeküdtünk aludni, ismét George mellé kerültem, ezért igyekeztem gyorsan elaludni, persze ez nem sikerült. A forgolódásokkal telt éjszaka után hajnalban Gyuri hangjára ébredtem: „Szólj Apádnak, hogy ne horkoljon, mert nem tudunk aludni!” Én megrángattam a vállát, hogy hagyja abba, aminek nem sok értelme volt, aztán aludtam tovább.

Harmadik nap	Veronika	2009.10.07. 07:11
A hüttétől keletre húzódó hegylánc takarásában kelt fel a nap, de az már reggel látszott, hogy szép tiszta időnk lesz. Aznapi utunk egy 3300 méteres gerincen át vezetett a szintén 2500 méteren fekvő következő szállásunkig, a Martin Busch hüttéig. A napi táv felét már reggeli indulópontunkról láttuk, hiszen a gerinc, illetve a 3500-as csúcsok (köztük a Kreuzspitze is) a hütte felett magasodtak. Az aznapi túra egy 150-200 méteres szintbeli ereszkedéssel indult, majd a patak feletti függőhídon való átkelés után ismét "szintbe hoztuk magunkat". Innen folytattuk az emelkedést a köves terepen, ahol egy kis szakaszon egy kedves birkacsalád mutatta nekünk az utat. Lassan elértük az első hófoltokat, miközben folyamatosan tárult fel előttünk a gyönyörű táj: éles, 3500-ös csúcsok között fekvő gleccserek, örök hómezők. Távcsővel még egy gleccsersízőkkel teli sípályát is láttunk tőlünk légvonalban csak pár km-re. Hamarosan elérkeztünk a nap csúcspontjához, mely több szempontból kimagasló élmény marad: nem csak a keddi nap, de az egész idei túra legnagyobb összeszedettségét igénylő szakasz következett. Az eddigi évek hegyi tapasztalatai, illetve a túravezetőnktől gyakran hallott "szabályok" (követési távolság, 3 pontos fogás, stb.) segítettek minket abban, hogy mindenki szellemi-testi-lelki fegyelmezettségben "leküzdje" a gerinc által támasztott kihívásokat. A táj felejthetetlen: ameddig a szem ellát, csupa 3000 méteres csúcsok, hegyláncok, örök hómezők. Javaslom az útvonal google-earth-ös megtekintését… J Innen indult a ca. 800 méteres ereszkedés a Martin-Busch Hüttéig, a már jól ismert etape-okkal: először még hómezős - sziklás, majd csak kövek, később megjelennek az első fűcsomók (jelezvén a szelídebb táj kezdetét), virágok, végül a zöld kerül túlsúlyba és hegyi barátaink, a legelésző birkák fogadnak minket a „mesetájon”. Itt már látótávolságon belül van a hütte, ahová végül a közeledő délutáni vihar elől sprintben futunk be. Ezután a már szokásos menetrend: ágyikók elfoglalása, zuhanyozás „magyar módra”, vacsora - sörözés a teraszon a monumentális hegyek látványában gyönyörködvén, aznapi élmények kiértékelése, lazítás - nyújtás - maszírozás - BenGay illat, majd a verseny a „hamarabb elalvás”-ért, hiszen aki utoljára marad, annak hork-koncertben lehet része (egy német és egy finn fúvós erősítette ezennel az éjjeli zenekart). Szubjektív vélemény, melyet biztosan többen osztanak: idei túránk keddi napja is versenyre kel a másnappal (eddigi legmagasabb csúcsunk meghódítása) a „legemlékezetesebb nap” címéért! A szó a következő krónikásé…

Negyedik nap	George	2009.10.07. 07:10
Korán reggel igen pozitív visszaigazolást kaptam. Sára és Lőrinc egybehangzóan és határozottan cáfolták András előző napi siránkozását, és kijelentették, hogy „George egyáltalán nem horkol”J, annál nagyobb gondot okozott a két betelepült hegymászó, akik egész éjjel forgolódtak és igen nagy zajjal (horkolás, csámcsogás, vicsorgás stb.) töltötték az éjszakát, majd mindezt megfejelve már kora hajnalban elkezdték a szerelékük igazítását. Szegény Gyuri volt a szenvedő alany, mivel mindezt mellette és fölötte végezték. A többség csendben feküdt a takarók alatt, várva hátha gyorsan végeznek és elindulnak végre, akkor talán röpke félórácska még jutna egy kis szundikálásra. Ez nem jött be…Viszont végre nem én voltam a fekete bárány…   Az ablakon kinézve látszódott, hogy ma is szép, remek időnk lesz, így hát korán felkeltem. A fürdőben aztán megrendítő erejű „élmény”-ben volt részem. Az amúgy szemre tetszetős holland hegymászólány közvetlen közelemben végzett orrtisztítása némiképp változtatott a nőkről ez idáig bennem kialakult képen. Hogy nem vett engem észre, és egymás között amúgy az ilyen megnyilvánulások természetesek, nos ezt már sosem tudom meg, de hogy legközelebb alaposabban nézek körül a folyosón az is biztos, mivel mint később kiderült, „házszámot” tévesztettem, és valójában a női mosdóban voltam… ( mentségemre szolgáljon, hogy nem én voltam az egyetlen aki ebbe a hibába esett )   Amíg a többiek készülődtek, elindultam előre. A háztól nem messze mintegy 50 méter szinttel feljebb régi hütte épületmaradvány árválkodott. Ott vártam be őket, és filmeztem reggeli indulásukat. A régi hüttéből már csak pár fal alacsony maradványa látszódott, azonban ez is szemléltette, hogy micsoda hatalmas munka volt ez annak idején, 1860-70 között kövenként faragni és megépíteni a kis házat.   A csapat idejében indult, és a tervek szerint 8 után nem sokkal már igen meredek kaptatón kanyarogtunk felfelé. A napi követelmény: kb. 1000 méter szint várt ránk. A hegyoldalba vágott zöld ösvényen haladva erősen tűzött a reggeli nap, és árnyék nem lévén azonnal mindenki dupla krémmel kezelte magát. A fejünk felett jó 250-300 méteren kellett ezen az ösvényen emelkednünk. Amikor felértünk egy picit jobban kinyílt a táj, és már láthatóvá vált az a gerinc amelyiken majd a csúcsra kell felmennünk Köves, sziklás, mászós, majd havas szakasz következett, aztán egy magas fennsíkra (hochplateau) érve balkézről egy kis tengerszemet pillantottunk meg, majd továbbhaladva a sík terület másik részén már kicsit magasabbról nézve elénk tárult a bájos Samoar-see. Ismét köves terepen másztunk felfelé, majd újabb – de már kisebb – fennsíkra értünk, ez azonban már hótenger volt. Itt lefelé jövő „amatőrök” a rossz idővel riogattak bennünket, azonban mi rendületlenül hittünk Gizi-ben, és ezt a hitünket csak tovább erősítette a 64 éves osztrák hegyi bácsi, akivel már előző este volt alkalmunk elbeszélgetni a csodálatos alpesi világról. Ő megnyugtatott bennünket, hogy az idő remek, az út pompás, csak odafent az utolsó szakaszon vigyázzunk a havas gerincen. A hótengeren való átkelés után tényleg beértünk a gerinc alá, és innen már csak keveset kellett emelkedni, mászni, míg felértünk 3340 méterre. Itt már majdnem teljesen kinyílt a táj. Pompás látvány fogadott minket, és megpillantottuk a Südostgrat havas emelkedőjét. Az utolsó 120 méter szint már ezen a gerincen emelkedett, és a szakasz végén végre megpillantottuk a „gipfelkreuz”-ot. Felérve csodálatos körpanoráma volt a jutalmunk. Az idő kegyes volt hozzánk, sehol egy felhő, szikrázó napsütés és körülöttünk számtalan 3000-es csúcs!!! ( Az előzetes leírás szerint kb.60 db!!! Mi nem számoltuk, de biztos így volt!!!) A kereszt alatt nagyon kevés hely volt, de azért még épp elfértünk. A velünk együtt felérő német hegymászótársakat kértük meg a fényképek elkészítésére, majd előkerültek a csúcs-csokik, és Stone jóvoltából a csúcs-nutella háztartási keksszel. Ezt a jó szokását már a Hohe Riffler túra óta tartja, és kívánom, hogy még sok nutellás kekszet együnk együtt fent a hegytetőn!!! A szokásos apa-fia, Hajas- család, szerelmesek, „most engem egyedül”, „most én az X-el” stb. képek elkészülte után, és miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat elindultunk lefelé. A visszaút is nagyon szép volt, és a jó hangulatot csak fokozta a hótengeren való átkelés közben kitört hógolyó-csata. A tengerszem partján még pár falatot is magunkhoz vettünk, mert addigra már igencsak beleszaladtunk a délutánba, és bizony mindenki megéhezett. A házba visszaérve nagy zsúfoltság fogadott minket, nem véletlen, hiszen ez itt az egyik legnépszerűbb hütte, kiindulópontja sok más irányba induló túrának. Azért a küzdelmes zuhanyozást követően nagy nehezen találtunk szabad asztalt egy különteremben, ahová egy óra múlva japán csoport is érkezett. A japánok megkapták a menüjüket, fényképeztek párat, majd a teraszról csodálták a környező hegyeket ( Ez Ausztria! J ) aztán sűrű mosolygás közepette eltűntek…( Hogy Veronika címet cserélt-e velük azt nem tudtuk meg…) Mi pedig vidáman tovább iszogattuk söreinket, majd még vidámabbak lettünk, amikor is Gyuri a fizetésből visszatérve közölte, hogy végül ebben a házban is megkaptuk az 50%-os kedvezményt!!! A hirtelen jött fejenkénti 18 eurós többlet jelentős részét azonnal ott is hagytuk kaiser-smarni obstler és más finomságok ellenértékeként. Csodálatos napot hagytunk magunk mögött mikor igen korán nyugovóra tértünk. A csúcs megmászása, bár nagy magasságba vezetett és igazán nem volt küzdelmes, mégis rendesen kifárasztotta a csapatot. Hamar csönd ülte meg a lágert.

Ötödik nap	Rita	2009.10.07. 07:08
A hegyek között megszokott hűvös reggel ezúttal is a csúcsok és a felhők mögül szépen lassan előbukkanó napsugarakkal érkezett. Hajnali ébredésünket ismét megkönnyítette George jódlizó mormotájaJ. Ha hazatérünk, már hiányozni is fog ez a vidám reggeli rituálé. Reggeli „molyolásunk” közepette meglepve vettük észre a tegnap esti japán turistacsoport tagjait, amint túrához készülődtek. Ezek szerint mégsem csak szimpla buszos kiruccanást tettek a Martin-Busch hüttébe megkóstolni néhány helyi ételspecialitást, s az eseményeket fényképekkel dokumentálni. (Mondván: „Ez Ausztria.” J) De nem ám. Hajnal 7-kor teljes menetfelszerelésben irány a Kreutzspitze. A japánokról kialakított image-be számomra nem fért volna bele ez a kép, de hát azok a fránya sztereotípiák, amik alapján képesek vagyunk skatulyákba bezárni egymást, ismét hiábavalónak bizonyultak J. Szóval ott tartottam, hogy molyoltunk egy kicsit reggel, s aztán fájó szívvel búcsút intve a gyönyörű csúcsoknak, s a szépen csilingelő legelő pulóvereknek, indultunk el lefelé a völgybe, Vent falucskába, ahonnan pár nappal azelőtt útra keltünk. Rövidke – kb. 2 órás séta volt ez, egy könnyed levezető a megelőző három nap kemény „sétái” után. Ahogy ereszkedtünk lefelé 2500 m-ről, úgy bújt elő fokozatosan az egyre dúsabb növényzet: a törpe fenyőket követve megjelentek óriás társaik, majd néhány lombos is. Visszaérkezve a kocsikhoz rövid tanakodás után csapatunk kettéoszlott. Egy kocsi (Hajas Gergő, Gyuri, Stone) némi kultúrprogramot közbeiktatva (Ötz falu múzeumát, de leginkább magát Ötzit szerették volna látni) vette célba a Mondsee-t. A másik két négykerekű utasai (a maradék 6 emberke) – „mit nekünk kultúrprogram, gyerünk azonnal fürdeni” felkiáltással – (azért egy rövidke vásárlás még belefért) indultak útnak a szokásos túra utáni ejtőzés helyszínéül szolgáló tóparti kempingbe. Nos, vajon melyik csapat ért oda később? Hát persze, hogy azok, akik nagyon siettek fürdeni.J Ötzi-múzeum ugyanis nem volt, úgyhogy a kultúrprogram lerövidült, viszont mi, az előresietők belefutottunk a szokásos „autópályalezárásos” forgalomlassításba. A még mögöttünk lévő „ötzis” autót még időben tájékoztattuk az úthelyzetről, úgyhogy ők kerülőútvonalon folytatták útjukat, s megspórolták a dugóban csücsülés óráit. Mint említettem szokásos, mert ez az autópályás bedugulás már nem először történik meg Alpok-túráink során, ismét sikerült pár órát csigatempóban araszolva eltöltetnünk az autópályán.L De azért a Hot Jazz Band zenéje és a szomszéd autóval való távrecsegőn folytatott eszmecserék kellőképpen feldobták morgolódó hangulatunkat. Pár órás autókázás után végül megérkeztünk a megszokott Mondsee-i kempingbe, ahová már szinte hazajárunk. Az előfutár autó utasai már a tóból integettek nekünk.J Hely akadt bőven, úgyhogy némi tanakodás után felállítottuk a sátrakat, majd egy gyorsat csobbantunk a széltől egyre jobban fodrozódó tó vizében. Láthatóan szeles, viharos estét, éjszakát sejtetett az idő, bár Gizi, (az „elektro-barométer-időjósunk”) aki, egész túra alatt tévedhetetlen volt, ezúttal is optimistán, ragyogó napsütést jelzett. Mi is optimistán álltunk neki tehát a szokásos túralezáró habzsi-dőzsi-nek. Szerencsére még időben, mert mire a vacsora részén túl voltunk, feltámadt a szél, s beborult körülöttünk az ég, időnként villámokat szórva a környező domboldalakra. A habzsi-dőzsi romjainak eltakarítása után, némi alkoholt magunkhoz véve bevonultunk a közeledő vihar elől (Gizi ekkor is rendületlenül napsütéses időt mutatott) a kemping közepén lévő fedett mosogatókhoz, s itt folytatódott az összejövetel. Az idei és régebbi túrák emlékezetes pillanatait elevenítettük fel, s az otthon lévő túratársakat hiányoltuk körünkből. Az alkoholszint emelkedésével párhuzamosan dalra is fakadtunk (volna) ha tudtuk volna a kérdéses dal szövegét. Mivel néhány sorral problémánk akadt telefonos segítséget kértünk otthon maradt nótafáinktól, név szerint Réka és Secó Gyuri cimbiktől. Segítségükkel hamarosan kikerekedett a dal, s eközben a szakadó égi áldás is alábbhagyott, mi pedig a sátorok helyett beültünk még a kemping éttermébe (az utóbbi évek alatt egész helyes kis étteremmé alakult a korábbi kiskocsma jellegű hely) 1-2 pezsgős koccintásra. A jóízű beszélgetés után pedig mindannyian jókedvűen tértünk sátrainkba aludni.

Hatodik nap	George	2009.10.07. 07:07
Az előző napi front hatására némiképp lehűlt a levegő hőmérséklete, de még így is páran a csapatból mártóztak egy utolsót a kis tóban. Sátorbontás alatt megtapasztaltuk, hogy azért egyáltalán nincs hideg… Sőt igazából a táborbontás után mehettünk újra zuhanyozni…   A kempinget elhagyva az első tóparti falu bevásárlóközpontjában finom friss császárzsömléket vásároltunk, majd két falu között az út mentén közvetlenül a tó partján nagyon szépen kiépített parkolóban velünk szemben a hegyek látványával nekiláttunk megreggelizni. Azt már reggel eldöntöttük, hogy idén a hegyeken át autózva megyünk Mariazellbe, majd onnan haza.   A Mariazellbe vezető út nagyon szép volt, néhol bent a hegyek között völgyben, aztán fent magasban, majd az út vége felé egy nagyon szép szakaszon a Wildalpéban gyönyörködhettünk. Természetesen a műholdas irányítás ismét majdnem eltérített bennünket, már javában egy hegyi úton kaptattunk felfelé, amikor kétségbeesve fénykürtöltem az elől haladó Lőrincéknek, hogy állj, állj, állj!!! Persze a leghátul haladó Gyuri-kocsi is rájött, hogy rossz az irány. Azért úgy látom, hogy a hagyományos táblafigyelés sokszor biztonságosabb mint a GPS. Azért nem tévedtünk el nagyon, és csodás erdei környezet járult hozzá, hogy páran elvégezzék az amúgy útközben szükséges folyó ügyeiket…   Kora délutánra a kegytemplomhoz értünk. Az idő is szép lett, a városban a főtéren pedig egy rezesbanda szolgáltatta a kissé erőltetett hangulatot. Szerintem a kelleténél több kegytárgyárus sokat ront a templom körüli hangulaton, de hát valamiből nekik is meg kell élni, és hát ami igaz igaz, a Mariazelli gyomorkeserűt  is meg kell azért vásárolni… A templomban tett hálaadás után ki-ki ajándékot vásárolt az otthon lévőknek, majd délután 4 óra tájban elindultunk hazafelé.   Úgy döntöttünk, hogy idén jobban figyelünk, és nem hiszünk az osztrák kiírásnak, hanem alaposabban nézzük a térképet, és az alapján haladunk. Így is tettünk, és bár egymást elveszítve haladtunk, mégis mindhárom autó a burgenlandi úton nem sokkal az osztrák magyar határ előtt hajtott fel az Autobahn-ra, tehát mindannyian elkerültük a bécsi szakaszt. Andrással már hatkor a mosoni MOL-kútnál voltunk, a többiek 20-25 perces késéssel befutottak. Itt sort kerítettünk az érzékeny búcsúra, és már most jelezte mindenki, hogy jövőre újra együtt irány a hegyek csodás világa!   Mindent összegezve elmondhatjuk, hogy idén végre kegyes volt hozzánk az ég, remek időjárási viszonyok mellett tölthettük el ezt a pár napot. A kitűzött célokat teljesítettük, összességében megtettünk több mint 3000 méter szintet fel és ugyannyit le. A megtett távolság pedig kb. 30 km volt. Rendesen megküzdöttünk a második napon nehéz zsákjainkkal a Saykogelen való átkeléssel. A harmadik napon pedig elértük eddigi túráink legmagasabb pontját a 3457 méteres Kreuzspitzét.   Sok szép túra vár még ránk, és aki olvassa ezt a krónikát, talán jövőre velünk is tart!

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk