2019. 07. 21. vasárnap George

Csomagolás, készülődés, már sok-sok éve rutin, de ez most valahogy más mint az eddigiek…

Az OMV kúton újra találkozni a régi cimborákkal, nagy öröm!

Indulás, utazás, tömött autópálya, hosszú sor az osztrák német határon, a gps folyamatosan jelzi, mennyit csúszunk az idővel, de végre letérve a bahn-ról igazi tiroli tájon emelkedünk feljebb, egyre feljebb.

Az időjárás kegyes hozzánk, pompás napsütés, és a kilátások szerint is  forró napok várnak ránk.

Az országút mellett a ház alatti felvonónál kis parkoló csak a ház vendégeinek fenntartva. Mátéval elindulunk felfelé, kb. 150 méter szint, 20 perc alatt felérünk. 

A többiek odalent elkezdik bepakolni a csomagokat a liftbe. Fent Manfréd vár, és indítja a liftet, két menettel fel is érkezik minden.

Frédi megkapja az ajándékát,  szeme felcsillan ( egy üveg szekszárdi bikavér) majd így immár hármasban szépen behordjuk a zsákokat és az ellátmányt.

A ház remek, minden várakozásunkat felülmúlja. Ilyen luxus az elmúlt 20 évben nem volt!

Felér a csapat is, és előkerül Gabóca ajándéka, az „Ünnepi mézes gyógynövény” az „50 fokos egészség”. Nagy – nagy köszönet még egyszer!

Kissé naivan azt gondoltam, hogy ez majd szépen reggelente el-el fogyogat, ehhez képest alig fél óra kellett, és az üveg kiürült. Frédi is koccintgatott velünk, a harmadik pohár után azért megállt, mert hogy Ő valójában aznap még hazament az autójával…

A pálinkázást követően kipakoltunk elhelyezkedtünk, a lenti szobát megkapták Andiék, aminek első ránézésre nagyon örültek. Az emeleten egy kis szobát fenntartottunk Sáráéknak, egy remek kilátású szobát kaptak a lányok, Gyuri Stone és én pedig elfoglaltunk egy hatágyast.

Ezután vacsora és sörözős-borozós nyitó buli következett, sajnos fájdalmasan sok hiányzóval.

Mivel Balázs hozott egy komoly hangerővel bíró bluetooth-szos hangszórót, így zenés lett a party. A „mézes” veszteséget aztán követte a sörveszteség is, egy karton „Bergkőnig” valahogy észrevétlenül eltünt…

Éjféltájt aztán elcsendesedtünk.

2019.07.22. vasárnap Andi

Július 22-én reggel, egy nehéz éjszaka után DJ George és a közösségi szobában elhelyezett bluetooth hangszóró jóvoltából az “Ébredj, magyar!” sokkoló ütemeire riadtunk. Az előző esti mézes pálinkás dínom-dánom még lüktetett az ereinkben, és a fejünk is hasogatott a kialvatlanságtól. Nekünk, az alsó szinten lévő szobában berendezkedőknek egyebek mellett a fölöttünk húzódó, fából készült lépcső nyikorgása vált remek éjjeli álomgyilkossá, mikor időnként ijesztő robbanások kíséretében valamelyik túracimbora felkereste a mosdót.

Mi voltunk a naposok: Andi, Balázs és Máté. Reggelivel és estebéddel készültünk, ill. a  pakolás, mosogatás és egyéb élelmezés körüli teendők felelősei aznap mi voltunk. Balázs az indulás előtti éjjel főzte meg a bolognait, az alvásdeficit tehát már második napja gyűlt, mikor rádöbbentünk, hogy bizony itt vagyunk a hegyek között és végre elindulhatunk a várva várt első túránkra. Bőséges reggeli, szokásos piszmogások, pakolások, krémezések és rendezkedések után nekivágtunk aznapi célunknak: a 2253 m magas Zwölferkopf megmászásának.

Szikrázó napsütés köszöntött bennünket, gyönyörű idő ígérkezett aznapra, mindenki lelkes volt, a kis zsákokban a víz mellett szendvicsek, túracsokik és túrafröccs, esetleg túrasör lapultak. Integettünk Manfrednak, a házigazdának, aki reggel elektromos motorral érkezett, hogy a szállásunkkal szemben lévő ház felújításán dolgozzon.

A vendégházakat egy kis fából ácsolt hídon hagytuk el, majd lefelé vezető lépcsők következtek. A hegyoldalban futó ösvényről szép panoráma nyílt a falura és a szemközti hegyoldalra. A túra első szakasza után barátságos, enyhén emelkedő erdei ösvényen át vezetett az út, beszívtuk a hatalmas fenyőfák illatát és élveztük a dús vegetáció üdítő zöldjét. Az enyhe emelkedő után meredeken felfelé haladtunk, itt már egyre gyakrabban kandikáltak ki a kövek a bokrok közül és ahogy egyre feljebb jutottunk a pulzusszámot megemelő kaptatón, lassanként kibontakoztak a körülöttünk lévő hegyek is. Az élboly Stone és Máté voltak, ők értek fel elsőként a fűvel borított csúcsra, jócskán maguk mögött hagyva a többieket. Fent a hónapok óta várt csodás látvány fogadott bennünket, nem csalódtunk. Máté ihletett sorai után mindannyian beleírtunk a keresztre rögzített dobozban lévő vendégkönyvbe, majd előkerültek a zászlók és fényképezkedtünk. Végül lefeküdtünk a fűbe, csokit ettünk és örültünk a látványnak, meg a jóleső fáradtságnak. Viszonylag hosszú időt töltöttünk a csúcson és amikor már kezdtünk fázni, hazaindultunk.

A túra remek felvezetés volt, tökéletesen előkészítette a következő nap csúcstámadását. Az útvonal nehézségi foka és a fáradtság mértéke éppen akkora volt, hogy nem akadályozott bennünket izomláz a másnap reggeli lelkes indulásban, és minden előzetes kételkedésem dacára Tündi hálós vízi túracipője sem bizonyult rossz választásnak, sőt, valószínűleg ő volt az egyetlen közülünk, aki az izzasztó kánikulai nap után, a szállásra visszaérve nem érzett mindennél nagyobb vágyat arra, hogy letépje magáról a bakancsát.

A nap még késő délután is kifejezetten erős volt; a szállás előtt lévő nyugágyakon napoztunk és kinyújtóztattuk magunkat, miután Eszter és az én legnagyobb örömömre felvágtuk az első dinnyénket.

Estére ennivalókkal megtömött szatyrokkal és dobozokkal, valamint több rekesz sörrel feltankolva megérkezett Sára és Lőrinc is, a csapat teljes lett. Vártuk már őket, éhesek is voltunk, a fiúk szakértettek egy keveset a lift kezelésénél, és mire minden csomag felliftezett, a házba került, és Sáráék is felsétáltak a parkolótól a szállásig vezető emelkedős úton, az asztalon tálalva volt a vacsora. Bolognai spagettit ettünk, desszertnek barackos pitével. A vacsorára meghívtuk Manfrédet is, aki saját főzésű fenyőmagpálinkával lepte meg a csapatot. Finom volt, de azért Gabóca mézes pálinkájával nem vette fel a versenyt! A házigazdával közös vacsora szellemi táplálékkal is hozzájárult a társaság jó hangulatához. Sokféle téma előkerült, a bortermeléstől a népzenén át Magyarország történelméig. Gyuri a feltűnően jól tájékozott házigazdánkkal Trianonról is beszélgetett és többek között az is kiderült, hogy Manfréd végzettsége szerint történelem szakos tanár. 

Éjfélig tartott az evés-ivás, beszélgetés, zenélés, mulatozás, míg lassan szétszéledt a társaság és végül Manfréd is úgy döntött, hogy aznap már nem ül motorra…

2019.07.23.-Wetterkreuz  Eszter

Ezen a napon Tündikével serényen és frappánsan pattantunk ki az ágyból a reggeli indulónk hangjaira. Na jó, Tündike egy kicsit később, én meg nem olyan frappánsan, de sikerült. Majd szorgosan neki álltunk rántottát készíteni a csapatnak. Bátran mondhatom, hogy jó ötlet volt a rántotta, mert jóllakottan vághattunk neki aznapi kalandunknak.

A cél a Wetterkreuz volt, ahonnan 2591 méter magasról csodálható meg Ötztal és a környező hegyvonulatok.

Az időjárás kegyes volt hozzánk, mondhatnám túl kegyes is, mert bizony olyan erősen tűzött a nap, hogy a vékony hosszúujjú felsők, hosszabb-rövidebb időre sorra felkerültek a csapat tagjaira. Sőt, az előző nap megpirultak egy percre sem váltak meg a védelmet nyújtó ruhadaraboktól.

Utunk első része már ismert volt, hiszen a rétig pontosan ott vezetett, ahol a tegnapi. A réttől balra letérvén hamar eljutottunk a tegnap fentről már megcsodált tavacskáig, és benéztünk a kis házikóba, amely minimúzeumként funkcionált. Néhány fotó a viaszbábukkal és indultunk is tovább.

Az út nem volt nehéz, de azért szépen emelkedett, és ugye a forróság sem könnyítette meg dolgunkat. Ahogy haladtunk felfele egyre több alpesi rózsát láttunk. Manfred, a házi gazgdánk mesélte, hogy egy héttel korábban még az egész hegyoldal rózsaszínben pompázott a rózsától, de a nagy meleg miatt már a lenti részeken el is virágzott.

A nap melegben Tündike rögtön feltalálta magát, és az első hegyi patakba belemártotta kendőjét, és a fejére tekerte. Követtük példáját, és a szorgosan vizeztük be sapkáinkat. Gyuri még vizes zsebkendőt is kötött a vádlijára, így takarta a naptól, és még hűtötte is magát. Természetesen bősz fényképezkedés kezdődött, amikor az első 10-20 méterre lévő bárányokkal összetalálkoztunk. Ez minden túra első bárány- vagy bociközeli élményekor így történik, kár is ellene lázadni.

Ezen a napon is Máté ment legelöl, akit Geroge követett. Egy ideig nem láttuk, hogy utunk pontosan merre is vezet, mivel a csúcs a hegy másik oldalán díszelgett, de követtük a jelöléseket, és mindenki a maga tempójában elérte a csúcsot. A csúcshoz négy másik út is vezetett, így elég sokan voltunk, nem is időztünk sokat, de azért szépen megebédeltünk. És Stone-nak hála előkerült az üveg Nutella és az 1 kg-os háztartási keksz. Mit mondhatnék, kicsire nem adunk!

Egy kevésbé népes dombocskán tornasorba rendeződve fotózkodtunk. Gyuri fényképezőgép beállítási testhelyzete legendásra sikeredett. szerencsére erről is készült fotó.

Visszafele végre testközebe kerültünk a tavacskával, amely víze jéghideg volt, de nagyon jól esett belelógatni lábainkat, csak a tűző nap miatt indultunk tovább.

Este elkészült a rizseshús, az alapanyag arányokon módosítanunk kell, de elsőre nem is volt rossz. Rövid, de sokat nevetős beszélgetés után viszonylag korán ágyba kerültünk, hogy a másnapi csúcstámadáskor toppon legyünk. Bevallom, volt izomlázam.

2019.07.24. Sulzkogel Balázs

Hajnali 6:30 – ÉBREDJ MAGYAR!

Bár ezt én közvetlenül soha nem hallom, csak tudom, hogy a többiek erre kelnek, s én már az éber magyarok egyre intenzívebbé váló mozgolódásának hangjaira nyerem vissza öntudatomat, ami kisvártatva tudatja is velem: eljött A nap. Hosszú hetek, hónapok biztonságosnak hitt távolából egyszer csak itt van. Nincs mese. Sulzkogel, 3016 méter.

Túravezető úr, én készültem... csak elautózunk a liftig, ami felvisz 300 métert, onnan kicsit lefelé kell menni aztán kicsit felfelé, majd a víztározót megkerülve lényegében egyszintben elsétálunk a Margitsziget egyik végétől a másikig és rögtön vissza, s utána mintegy mellesleg felmegyünk a Nagy Kopaszra. Aztán még egyszer. És még egyszer. Majd a nagy sikerre való tekintettel még egyszer félig. Engedélyezek magamnak másfél percet azon spekulálni, hogy ha 9 ember - összességében nyomasztóan normálisba hajló testtömeg indexszel - 900 méter szintet 3 és fél óra alatt teljesít, akkor vajon mennyi idő alatt jutok fel én? Függetlenül attól, hogy az első aránypár egyenes vagy a második fordított, esetleg ennyivel és ennyivel több idő alatt. Majd megvárnak. Ennek örömére lassan ideje is lenne felkelni. Majd már az első és eleddig egyetlen szerencsehozó alvernáspóló és a mai nap kedvéért vásárolt szintén első és egyetlen túranadrág felvétele közt félúton gyorsan felidézem magamban azon hétfői hangokat, melyek arról szóltak, hogy esetleg talán nem árthatna kedden testületileg kissé jobban rápihenni a szerdára. Azon túl, hogy én ezt egyébként meg is tettem, ebből még egy kis erőt merítek: ezek szerint azért más sem gondolja feltétlenül, hogy hátratett kézzel csak úgy felszalad meg leszalad.

A testi-lelki feltankolás a reggelizőasztalnál folytatódik. Kiváló csemege illetve paprikás szalámi a meghatározó, a már bevált frissen kisütött zsömlékkel. Szendvics is készül belőle, hogy később legyen ürügy meg-megállni. Ebből a megközelítésből persze túl kevés szendvics készül, így viszont könnyebb a zsák, ami szintén nem egy utolsó szempont. 9-kor indul a(z egyébként sí)lift, ami „János-hegyi libegő” jellegével gyermeki lelkesedést csepegtet az emelkedés és elmélkedés perceibe, miközben egyre tüzesebben süt le ránk a nyári nap sugára. Erre csörög a tehén (na jó, kolompol), arra meg a hegyi kecske, osztrák paraszt mind a kettőt tartja oly nagy becsbe. Tudod, Andi szívem, örömest lemennék, az állatokkal egy második reggelit megennék… de biz nem fordulok én már innen vissza, lelkiisméretem emígy sohse lenne tiszta… – és ehhez hasonló gondolatok próbálják elütni a fogyatkozó drótkábel látványa felett kibontakozni igyekvő, ugyanakkor távolról sem kizárólag negatív töltetű feszültséget.

A tényleges startkockára való megérkezést még követi egy kisebb elméleti tájékozódó háziverseny, ami lehetőséget ad nagy levegők vételére és az utolsó fohászok útnak indítására az ég felé. Aztán ugrás. Na nem a peremről, hanem bele a helyzetbe. Persze átmenetileg lefelé haladva még egyszerű; tempós, könnyed léptek, beszélgetésre is futja a vitálkapacitásból. Minden egyes lépéssel nő az önbizalmam a csúcsra érést illetően. A víztározó előtti utolsó kanyarban aztán szép lassan kezd összeállni a kép, nevezetesen hogy milyen sokat fog még nőni az önbizalmam az elkövetkező órákban. No de addig még jön a kellemes „margitszigeti” séta. Még együtt a csapat, pontosabban én még együtt vagyok a csapattal egészen a kicsit is komolyabban emelkedő szakasz elérésééig.

Egy hóolvadékból kitartóan táplálkozó vízesésig felérve, gyors folyású patakot kerülgetünk, többször tesztelve sikerrel a bakancsok vízállóságát. Itt az első nagyobb pihenő, a kilátás már innen nézve is több mint impozáns, keresem is nyomát, nem lett-e véletlenül valamiféle „csúcsként” elnevezve már ez a pont is, de nincs szerencsém.

Indulunk tovább. A csapat látványa hátulról mindenesetre szívmelengető, egyre inkább kiütközik kitűnő álló-képességem, a táj egyre lélegzet-elállítóbb, ugyanakkor exponenciálisan nő a permanens önáltatás hitelessége is: lassan túl vagyunk az út felén. Persze nem mindegy hogy távolságban vagy szintben, mindenesetre komoly tartalék-mozgósító ereje van a tudatnak: a csúcsig most már rövidebb, mint visszafordulni! Sőt, ezt az érzést még tovább fűti a cél látványa, ami mind egyértelműbben bontakozott ki abban a kristálytiszta időben, ami megadatott nekünk. Ebben a magasságban természetesen a hóval való találkozás sem maradhatott ki, abbéli reményem ugyanakkor, hogy ez nem teljes testfelülettel fog megtörténni, sajnos több esetben sem igazolódott be.

A csúcs alatt 100 méterrel egy utolsó szusszanás. Mindannyian együtt (nem is voltam olyan vészesen lemaradva, na!). Ez a végső szakasz ugyan lehetőséget adott volna felfogni, hol vagyok és elhinni ezt a teljesen hétköznapinak azért már nem nevezhető teljesítményt, mégsem volt könnyű. Itt már nincs fájdalom, nincs fáradtságérzet, és talán éppen emiatt más érzékek is kicsit jobban eltompulnak (?). Legalábbis nálam, legalábbis akkor, legalábbis ott. Mindenesetre a szó legjobb értelmében legalább álom-szerű volt. Olyan álom, amire azért elég jól emlékszem.

Felszabadult öröm. Ölelkezünk. Egy falat csoki. Végtelen tér. Zárójelbe tett idő. Közel az Isten.

Köszönöm, hogy itt lehetek.

„Megkezdjük a leereszkedést” – szólal meg a vekker George képében, és nem viccel.

A homokóra egyszeriben megfordul: a már egyszer lepergett távolságok és szintek újra várnak. Ki felszabadultabban-könnyedebben, ki kevésbé úgy érte el a parkolót, miután a lefelé jövő liftet sajnos lekéstük.

Kisebb csoportokban, más-más időpontban, de hasonlóan széles mosollyal „futottunk” be végül a bázisra, ahol várt bennünket a házias sertéspörkölt. Mi tagadás, az egész napi fogyasztás után igencsak jólesett ez a fogyasztás is.

2019.07.25.  Mittertal-See Sára

A csúcstámadás utáni napon gondoltam könnyű dolgom lesz a krónikával, semmi Kárpátia: Ébredj magyar 6-kor, sőt fél 8-ig egy égtelen recsegésre sem ébredtem fel, a reggeli is csak 9 körül kezdett körvonalazódni, gyanús is volt ez a nagy nyugi. 11 körül indultunk sörökkel, nasival, majdnem piknikkosárral a közeli tóig, hogy annak partján heverészve nektarint eszegessünk és jó nagyot pihenjünk. Kb max 200m szintet terveztünk aznapra, mert annál többet sem agyilag, sem testileg, sem lelkileg nem bírtunk volna feldolgozni. 

Manfréd is előbukkant épp az induláskor, aki készségesen fölajánlotta, hogy megmutatja, hol kell levágni hátsó (úttalan) utakon az amúgy sem nagy távot. Még azt is hozzátette, hogy vannak, akik meg is mártóznak a tóban, mire nekünk azonnal fölcsillant a szemünk és a másodperc tört része alatt előkerültek a véletlenül fölhozott fürdőruhák strandtörölközővel, mondván, ezt nem hagyhatjuk ki, még jó, hogy mi is úszunk egyet!

El is indultunk mázsás italainkkal-ételeinkkel a röpke kiruccanásra, és Manfréd olyan könnyedén lépkedett előttünk, hogy föl sem tűnt, hogy már rég a cserjésben vagyunk, és törpefenyők és hegyirózsák nyaldossák a térdünket.

Miután átkeltünk egy csodás patakon, Frédi illedelmesen elköszönt, és jobb kezét a magasba emelve mutatta, hogy arra menjünk tovább, a tehenek által kitaposott úton, csak előre, nem lehet eltéveszteni. Persze, hogy eltévesztettük, vagyis semmilyen út nem volt ott, még tehén sem, úgyhogy átvágva mindenen a magunk feje után mentünk. De nagyon jól csináltuk, mert egy váratlan pillanatban tényleg meglett a jelzett ösvény, így azon folytathattuk utunkat a várva várt oázisig. Annyira meg akartunk már érkezni a tóhoz, hogy kicsit szét is szakadtunk, Stone, Tündi és Eszter csak mentek, mentek, Gyuri a nyomukban, végül George, Andi, Lőrinc és én.

Stone-ék már a következő kaptató közepén voltak, mikor George hirtelen balra mutatott, hogy itt a tó, hova mennek, hisz megérkeztünk.

Mi csak néztünk, hogy hát ez elég kicsi, az én agyamon rögtön a strandcucc futott át, nem teljesen ilyenre számítottam, sivár kőtenger közepén egy kékeszöld kis pocsolya, és néztem a lányokat, hátha ők már látják az igazi tavat, amiben többek boldogan úszkálnak.
 

Rövid tanakodás után George elindult a tavacskához, mi pedig úgy döntöttünk, a lányok és Stone után megyünk, és megnézzük mi van arrafele. Ha addig megtettünk 250m szintet, utána még legalább annyi következett: tűző napon kaptattunk felfele, majd egy rövid frissítőpont után, ahol beértük a lányokat, közösen úgy döntöttünk, most már megkeressük azt a Manfréd által emlegetett tavat, ha addig élünk is, csak haladjunk, érjünk már oda.

Stone előrement, hogy felmérje a terepet, de semmit nem láttunk belőle, annyira elhúzott. Mi meg csak mentünk, mendegéltünk továbbra is fölfele, de nemhogy tónak, semmilyen víznek nyoma sem volt. Egy ilyen reménytelen ponton szembejött egy piros, tetovált, német nő, aki először angolul, majd Gyurinak németül is elmagyarázta, hogy előre kell menni, és ahol látunk egy hófoltot, amellett vannak birkák, és amögött a harmadik dombocskán túl, ha balra letérve az útról és a birkákat nem felbőszítve haladunk, na akkor ott lesz egy TÓ!

Én már olyan varázslatos helyet vizionáltam, hogy szinte gondolatban a fürdőruhámban voltam, és alig vártam, hogy végre csobbanjunk, úgyhogy mikor az utasításokat követve sem találtunk semmit, és Tündi már leült, hogy akkor ő itt most befejezte, Stone pedig a következő hágótól füttyögött, de a tavat ő sem találta, elszaladtam még két kőkupacon túlra és láss csodát: meglett a TÓ! Igaz, hogy kb 5 fokos volt, és még kisebb, mint az előző, amihez hegyet sem kellett mászni, de akkorra már minden mindegy volt, óriási boldogsággal vetettem bele magam 3 másodpercre térdig a vízbe, és fotóztunk jobbra-balra, mert a táj az tényleg lenyűgöző volt, az előző napi Sulzkogel is látszódott.

Előkaptuk a söreinket, maradék csokijainkat, és a kis tengerszem partján ücsörögve diadalittasan elfogyasztottunk mindent. Rajtunk kívül, pár méterrel arrébb még egy párocska "strandolt" szintén a TÓ-nál, akiket valószínűleg nagyon zavarhattunk a "romciban", ahogy Stone mondta, de ettől még nem igyekeztünk jobban.

Mikor századjára is lefotóztuk a Sulzkogelt tengerszemmel, magunkkal és anélkül, összepakolásztunk, és mivel egyre több felhő gyülekezett és egyre erősebb szél fújt, kb fél óra után visszaindultunk. Különösen én aggódtam az esőtől, mert mikor Manfréd buzdítására induláskor bevágtam a strandfelszerelést, azzal a mozdulattal vágtam ki az esőcuccot, amit három napig hűségesen vittünk, majd mikor leginkább kellett volna, otthon hagytunk.

Még Tündi épp befutott, hogy legalább lássa a TÓ sarkát, ha már eddig elzarándokolt, utána viszont ütemesen hazaindultunk, hisz már két óra volt, pedig az aznapi laza, levezető túrát nem gondoltuk volna elnyújtani. Leértünk a hegyről, de George nyilván már nem ott volt, ahol hagytuk, így meg sem álltunk, meneteltünk tovább, és mivel nem nagyon tudtuk, hol csaptuk le odafele az utat, így visszafele is csak a megérzéseinkre hagyatkozva gyalogoltunk bele a cserjésbe.

Lápos talajon, majd csodaszép patak mentén elértük a hidat, a hídon túl pedig megpillantottuk az új szomszédaink söröskészletét a saját jakuzzijukban, és megelégedetten konstatáltuk, hogy jó kis buli lesz itt este.

Akkor még nem is gondoltuk volna, milyen igazunk lesz.
 

Kb 4 óra lett, mire visszaértünk a házikónkhoz, ahol én azonnal lefeküdtem a nyugágyra és el is aludtam, így nem tudom pontosan, mi történt, már csak a dinnyeevésre keltem fel félholtan.

Mivel viszont mi voltunk a naposok (George, Lőrinc és én), nem lazsálhattam tovább, kb fél hatkor tálaltuk a grill habzsi-dőzsi vacsorát, ami meglepően finomra sikerült, és amit Ciri habospiskótás süteménye tett felejthetetlenné.
 

Aztán jött az esti iszogatás. És mikor már azt hittem volna, hogy itt a krónikás lantot végre letehetem, indult be igazán az élet: először is George lepett meg minden túracimborát egy-egy névre szóló emléklappal, amin mindenkinek a saját csúcsai, évszámai szerepeltek. Nekem az idei volt a nyolcadik túrám 2007 óta, hihetetlen így összesítve látni. Majd épp kezdtük felidézgetni a legelső emlékeket a maradék grillkolbász-karikák mellett, mikor beléptek az újdonsült szomszédok, hogy áthívjanak minket magukhoz.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy velük bandázzunk, de átmentünk és bandáztunk.

Kockásinges volt a leglelkesebb, ő George-dzsal próbált beszélgetni, de olyan akcentusa volt, hogy egy szavát sem lehetett érteni.

Mi az asztal egyik végén ültünk, a kb 20 fős német társaság egy része a másikon, és csak akkor figyeltünk fel, miről dumálnak, mikor George néha ránk nézett és megkérdezte: "mit mond?"

Velük szemben egy szemüveges sráccal Gyuri már kicsit hatékonyabban beszélgetett, tőle tudtuk meg, hogy a csapat nem is ismeri egymást, a neten jöttek össze, és a környéken kitáblázott Xletix versenyen vesznek részt szombaton.

Megittunk 1-1 doboz sört, aztán illedelmesen elköszöntünk és inkább magunknál iszogattunk tovább.

Felidéztük az összes túrát 1998-tól kezdve, mindenki hozzátette a saját emlékeit, 2015-től már Máté is bekapcsolódott, aztán már annyira álmos voltam, hogy nem is emlékszem mi történt, 11 körül elnyomott az álom…

2019. 07. 26 George

Most írhatnék  itt mindenféle szépeket az elmúlt napokról amolyan összegzésképpen, de Vlagyimirnál jobban úgysem tudnám, így hát jöjjön 

Viszockij!

Búcsú a hegyektől

Visszatérünk oda, hol nincs hely számunkra,

A forgalmas, sürgő-forgó városi létbe -

A meghódított csúcsokról leszállunk ma,

Melyeknek szívünkben él emléke.

Félre az értelmetlen vitákkal,

Hisz igaz és mindennél szentebb,

Hogy a megmászott kedves hegycsúcsnál -

Csakis a megmászatlan, mely szebb.

Van-e, ki ellenállna szabad vágyának,

Van-e, ki távozna nem hallgatva szívére?!

De mi búcsút intünk a dicső csúcsoknak,

Hiszen az istenek is leszálltak a földre.

Félre az értelmetlen vitákkal,

Hisz igaz és mindennél szentebb,

Hogy a megmászott kedves hegycsúcsnál -

Csakis a megmászatlan, mely szebb.

De a hegyek nem akarják, hogy elmenjünk,

A szívünkben lángokat, reményt ébresztenek -

Mégis leszállunk, mert vissza kell hogy térjünk,

S tőlük kik örök, mások rövid búcsút vesznek.

Félre az értelmetlen vitákkal,

Hisz igaz és mindennél szentebb,

Hogy a megmászott kedves hegycsúcsnál -

Csakis a megmászatlan, mely szebb.