Felfelé, csak felfelé…

A nyitóbuli utáni reggel az ázott sátrakkal való küzdelmek ellenére vidáman indult. Néhány cimbora esetében az ázott kifejezés persze nem csupán a sátrakra vonatkozott, de ez természetesen nem rontott a csapat vidám, reményteli és bizakodó hangulatán. Ezen a reggelen ki-ki szembesülhetett a dolgok könnyed, vagy éppenséggel igen súlyos realitásával. A reggeli tisztálkodási rituálék és a sátrak lebontása után ugyanis mindenki hátára vehette puttonyát, és ez sok esetben a meglepetés erejével hatott. A zsákok súlyát, formáját, színét és a hozzájuk tartozó extrákat tekintve a választék pazar volt, ami a csapat egyébként is sokszínű képét még tovább árnyalta. A nehézségeket vállalva néhányunkban megfogalmazódtak bizonyos gondolatok, de ezen gondolatoknak a többiekkel való megosztása csupán vicces megjegyzések formájában történt meg. Szóval vidáman vágtunk neki az útnak.

Az első megtett szakasz a falubeli autóbusz állomásig vezetett. Ez alatt az idő alatt többen igyekeztünk megszabadulni folyadékkészleteink nagy részétől, feltűnően sokan rágcsáltak almát vagy hasonló nehéz élelmiszereket. Buszra szállás előtt Réka nemzeti színű szalagokat osztott nekünk, amiből már-már zászlóégetés kerekedett, de Mayrhofen végül tűzeset nélkül megúszta az indulásunkat. A szalagok felkerültek a zsákokra, kis csapatunk a buszra, sőt, a nagy izgalmak után, a helyi túrabotos nyugdíjasok is megnyugodva tapasztalhatták, hogy nekik is bőven jutott még hely a buszon!

Finkenbergnél szálltunk le, átsétáltunk a falun, majd, mielőtt bevágtunk volna az erdőbe, még utoljára meghallgattuk túravezetőnk intelmeit és elrendeztük a menetfelszerelést magunkon. Előkerültek a sapkák és a napkrémek, megnőttek a botok, és bizony lecsúszott egy-két korttyal abból a bizonyos gyógyszerből is. A Gamshüttéhez vezető, határozottan emelkedő úton, több cimbora jóvoltából érdekes fizikai jelenségnek lehettünk tanúi. Aki látta a Szaffit, az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy többeknek erőteljesen gőzölgött a feje. Én nem tudom, mi minden távozhatott ebben a formában akkor és ott, de az operaház fantomja egészen biztosan köztük volt… Az erdős szakasz után a csapat végre kiért a napfényre, és egy kisebb pihenő keretében az átnedvesedett pólókat szárítgatva és műzli szeleteket majszolva tovább ismerkedett az úttal és egymással. Az útszakasz élményeihez hozzátartozik még, hogy túrabarátságot kötöttünk II. János Pál pápánk rejtélyes hasonmásával, aki ifjú feleségével békésen és biztos léptekkel baktatott hol előttünk, hol mögöttünk, és akivel a tökmagozós pihenő alkalmával, a romantikus padnál együtt gyönyörködhettünk az alattunk elterülő völgy festői látványában.

A napi célhoz közeledve azonban voltak nehezebb pillanatok is: az út mentén álló kereszthez vezető kb. egy méteres emelkedővel már csak nagyobb erőfeszítések árán birkóztunk meg, ennek ellenére a csoportkép végül kénytelen-kelletlen, de összeállt. Ezután már igazán rövid volt az a távolság, amit meg kellett tennünk.

A hüttéhez kora délután értünk, két részletben: Stone és Andris, mint felderítő csapat, majd az őket egyelőre még kis időkülönbséggel követő többiek. Csodálatos panoráma, napfény, fapadok és asztalok, friss forrásvíz és hinták vártak bennünket. Aki még nem hintázott 1930-on egy átgyalogolt délelőtt után, az feltétlenül próbálja ki, az életet alapjaiban meghatározó élménnyel gazdagodik! Lényeg a lényeg, levetettük magunkat a padokra, a többség sört rendelt, a bakancsok rövid időn belül lekerültek a lábakról, és örömmel nyugtáztuk, hogy az első napon mindenki megúszta vízhólyag és egyéb fájdalmas bőrkinövések nélkül.

A délutáni fakultatív program keretében kínálta magát a 2780 m magas Grinbergspitze, melynek meghódítására viszont már kevesen vállalkoztak! Egy lelkes hatfős csapat azonban nekivágott, és fel is mászott egészen a Vordere Grinbergig, ami kb. 2400-2500 m magasan lehet. Az étel, ital és meleg ruha nélkül bátran, egyesek szerint vakmerően túrázó cimborák szinte hasították az eget, míg a kényelmesebb időtöltést választók ettek, ittak, remekül mulattak, és szép lassan besötétedett. Vacsora-időre már újra együtt voltunk, és a jó levegő, a makaróni, a kellemes fáradtság, no meg a finom osztrák sör megtette hatását, de nem akartunk korán ágyba bújni. A hideg elől a hütte társalgójába menekültünk, ahol hamarosan bemutatkoztunk a helyieknek. A pezsgő hangulatot élénk vita fűszerezte, de a férfi és nő kapcsolatáról szóló örökzöld témába sajnos nem sikerült bevonni a hütte férfi vezetőjét, aki bár udvariasan, de megtagadta a kevésbé diszkrét kérdésre adott választ, ám cserébe megvendégelt bennünket pálinkájával. Az éjszaka néhány cimborának nehezen indult, és a közös altató ének után sem akartak nyugovóra térni és még egy jó ideig eltartott, amíg a ház elcsendesedett…