Lefelé, hazafelé…

Hűvös szél és párafoltok a völgyben. Ködbe burkolódzó hegycsúcsok látványára ébredtünk, az időjárás valóban megváltozott. Az éjszaka akkora szélvihar támadt, hogy nem lehetett nyitott ablakok mellett aludni. Az előző este elfogyasztott alkoholmennyiség után ez komoly gond volt…de végül túléltük!

Készülődtünk. Akadt aki számára most jött el a ”keresd meg a papucsodat” játék vége.

Ahhoz hogy az eredetileg eltervezett úton ereszkedjünk le, egy másik úton kicsit felfelé kellett volna mennünk, de a velünk szemben emelkedő meredek szerpentinen végignézve és a gyülekező felhőket is látva a többség csendes morgolódásba kezdett. A jó túravezető erénye a helyzet pontos felmérése és a jó döntések meghozatala.  Nem sokáig gondolkodtam, a társaság csendes lázadásából arra a következtetésre jutottam, hogy nem hiányzik nekem egy kiadós éjszakai verés majd lenn a kempingben, ezért kiadtam az új jelszót : Egyenesen lefelé! Irány a völgy! Az arcok megenyhültek, ismét biztonságba éreztem magam. Az egyszerűbb útvonal pedig még azzal is kecsegtetett, hogy talán elérjük a 9,35-ös autóbuszt. Nagyon szép úton mentünk egyre lejjebb, már újra feltűntek a bokros törpefenyők, egy szép hegyi réten is átvágtunk, felbukkantak a  tehenek, majd később a nagyobb fák is. Végül szép erdős ligeten át érve jutottunk le a víztározóhoz, a parkolóba. Hasonlóképp éreztünk mint Zsigmondy Emil, amikor a Zwölferkofelről lejövet így írt :

„A völgy növényzete gazdag és burjánzó. Ennek valódi értékét csak az ismeri fel igazán, aki hosszú órákat töltött a hó- és kősivatagban odafent. Jól végzett munka után ballagni a dúsan zöldellő völgyben, ez is a magashegyi túrák legszebb élményei közé tartozik. Az embert valósággal megfiatalítja, új életre kelti e látvány, ahol kifogyott erőit visszanyeri.”

Az út a 2498 méteres magasságban lévő Hütté-ből az 1750 méteres magasságban fekvő tóhoz és parkolóhoz valóban gyors és rövid volt, de sajnos nem eléggé. 

A csapat eleje leérkezéskor még látta kifordulni a buszt az úton…

Maradt a 10,35-ös…

Közben fel-fel sütött a nap, így a tó partján a tájban gyönyörködve türelmesen várakoztunk. Még egy remek vendéglő is volt a közelben, terasszal, napernyőkkel de borzalmas árakkal. Egy „citromszóda” 3 euro!!! Páran beültek, páran a gáton sétálgattak. Ez egyébként egy fantasztikus méretekkel büszkélkedő építmény. A gát fent 9 m széles alul a többszöröse és 130 m magas, a felhasznált beton mennyisége 1 millió köbméter a leírások szerint.

Kis incidens a tiroli „szleng”-ből kifolyólag még pár percre válságstábbá is alakította a csapatot, de aztán minden és mindenki a helyére került, és mi is a buszra. Történt ugyanis, hogy a buszsofőr megbízottunknak a menetjegy árát firtató kérdésére foghegyről odabökte hogy „sechszehn” ami németül 16. A hírt meghallva osztottunk szoroztunk és megállapítottuk, hogy a csapat több mint 60.000 ft-ért nem utazik, kopjon le a lábunk!!! Felháborodásunk az egekig ért, és mikor elhatároztuk, hogy ennyiért csak 3 sofőr megy le, kiderült, hogy valójában ez csak 6,10 illetve mivel csoport vagyunk ezért még további kedvezménnyel már csak 5 euro a jegy. Micsoda különbség?! Hogy „megbízottunk” félrehallása tényleg a tiroli nyelvjárás vagy inkább a sofőr kék szeme, esetleg szimplán a hegyi fülzúgás következménye volt, az már a feledés homályába merül.

Vad szerpentineken és alagutakon keresztül hamar Mayrhofenbe érkeztünk. Lent már egész barátságos volt az idő, a nap melegen sütött, a pára és felhő eloszlott.

Gyors kocsirendezést követően elindultunk a Mondsee irányába. Szombat és nyár lévén kicsit aggódtam, hogy lesz e hely, de már a második kisérletezésre szabad kempingre bukkantunk, közvetlen a tó partján. Táborverést követően a közeli supermarket-be autóztunk, és felkészülve az esti búcsubulira alaposan bevásároltunk.

A sok szeletelt kenyér, műzli szelet, ital és levespor után már másra vágytunk.

Került az esti „habzsi-dőzsi” partira szicíliai vörösbor, burgenlandi fehér, francia pezsgő, helyi sör és finom tiroli sonka, olajbogyó és finom sajtok. De édességek és „rágcsák” is előkerültek a zacskókból. Páran még csobbantak egyet a mondsee-ban.

Sajnos ekkor már 14-főre apadt a túracsapat, mivel Gergő idejekorán távozott.

A tó partján nagy kört alakítva sor került a meglepetések átadására, a sikeres mászás emlékeként  a csapat tagjai egy érmét kaptak ( benne évszám és a megmászott hegycsúcs neve és magassága) ugyanakkor pedig a cimborák egy üveg  dedikált obstlerrel lepték meg a „túravezetőt”. Pezsgős koccintást követően hozzá is láttunk a finomságok elpusztításához, még épp jókor, mert mikor a vacsora  végére értünk már esett is az eső. Fedezékbe vonulva további poharazgatással mulattuk az időt, az előző napok emlékeit felelevenítve. Az éjszaka aztán a csendes esőből borzalmas zápor zivatar lett, és egész éjjel nagy intenzitással esett. A sátrak viszonylag jól bírták a terhelést. A hazautazás napjára már végképp elromlott az idő, így a kora reggeli hilfsbergi templomlátogatásunk és a mondsee-beli cukrászdázás után hol jobban hol, csak szemerkélő, de mindvégig esős, szomorkás időben utaztunk hazafelé. Vagy 150 km-t bennt a hegyek között tettünk meg, csodás tájakon fel és le. Egy kis útmenti „Flohmarkt”-on mindenki nagy derültségére Panni felpróbálta az összes létező tiroli népviseletet és bőrszoknyát, páran pedig vettek ezt+azt. Kora délután még kis kitérőt tettünk Mariazellbe, kegytemplomi látogatás és rövid séta a városban, aztán már irány Magyarország. Bécs térségébe érkezve kis forgalom ( vasárnap volt) és ragyogó idő fogadott minket. Este 8 után pedig belecsöppentünk a budapesti kánikulába.

Hazaértünk! Bár elválásunk a hegyektől rövid ideig tartó szomorúsággal járt, azonban itthon maradott szeretteinkkel, „lelki túracimboráinkkal” való újbóli találkozás mindezt gyorsan feledtette velünk. Az emlékeket megőrizve: viszlát Hoher Riffler! Szép volt!