Július 21-én indultunk, nagyon korán. Épp, hogy eme esszé szerzője aludni kezdett már föl is kellett kelni. Fuvarom pontosan érkezett, házhoz jött. Az OMV kútnál tankolás, egy csapatkép, ahogy kell, s már indultunk is.

Itt a lendületet egy kissé alábbhagyom, megállok egy pillanatra. Az utókornak ugyanis fontosak az adatok. Szóval pontosan az indulók: George, András, Réka (autó1) és Secógyuri, Csilla, Rita és Stone (autó2).

Folytatom tehát. Indulás lazán, könnyedén, bennünk a „napfényes Itália hangulatával. Bennünk a nyaralni és ellazulni akarás ingerével. A város zajának magunk mögött hagyni akarásával és persze kecsegtető sikerével. Már reggel tudtuk, szeretnénk ott lenni, ahol a meleg elviselhető, mert ott kötelező szériatartozék, szemben a már hetek óta tartó irreális budapesti hőséggel. Tudtuk, hogy oda megyünk, ahol izzadhatunk… Sőt azért megyünk.

Hangulatfokozónak – legalábbis az autó1 – remek zenéket hallgatott, sőt bömböltetett: Queen, Ákos, – az esszé szerzőjét egyedül ébren tartó, vagy fölébresztő – legjobb népzenei válogatás… Az autó1-ben az is egészen pontosan érzékelhető volt, hogy hol van az a bizonyos, az Unióban eltörölni megpróbált határ. Ott ugyanis indult az olasz egyveleg, kiütötte a kocsi ablakát az Azzuro… Salalalalalala. Ciao buona seara amici signorina ragazzi tutti amore spagetti birra alla spina e cappuccino. Rögtönzött olasz nyelvtanulás, megnyugodtunk: mindent tudunk, ami lényeges…

Melegünk volt, ment a légkondicionáló-teszt ezerrel, s arra gondoltam, milyen jó, hogy a Jóisten a tavalyi évvel ellentétben idén „elengedett” cimborázni.

Aztán elhangzott egy dicséret Secógyurinak, hogy vezetői tudása is bizony sokkal érettebb lett, mert mindig egészen pontosan a nyomunkban volt. Sőt néha angol úriember nyugodt mosolyát megeresztve felénk meg is előzött bennünket.

Hogy Olaszországban vagyunk már az első benzinkútnál érződött, hiszen ahogy elhagytuk a tüchtig Ausztriát, nem melange-t kértünk/tem, hanem cappuccinot, és az Autogrillben azt is tudtam, nő vagyok, ugyanis néhány fütty, egy-két ciao itt a határ után néhány kilométerrel már minden nőneműnek kijár…

Aztán olyanok voltuk, mint a sok kis akarat-bajnokból álló óvodás sereg. Mindent akartunk: pizzát, Veronát, operát… És tengert! Ha jól megnézzük a térképet, tengert hivatalosan nem érintett volna utunk. De ez a nyaralós, olaszországos, lélekemelő nap nem maradhatott meg nélküle, ezért az óvodások óvobácsitól tengert is kaptak.

Megmártóztunk a tengerben, éreztük a meleg homokot, élveztük a sós vizet. Egyöntetűen mégis megállapítottuk, hogy mi nem vágyunk az „egy hétig döglünk az 50 fokban” típusú nyaralásra… És a hegyekre gondoltunk, amelyek még oly messzinek tűntek.

Délután megérkeztünk a várva várt Veronába, ahol először fölvettük az esti foglalt jegyeket, aztán megkerestük szálláshelyünket. Mindenki csukja be a szemét és képzeljen el egy campinget, amely  a város fölé emelkedő sziklás dombocskán helyezkedik el, lélegzetelállító kilátással a városra. Erről néhány fénykép is tanúskodik. De csodák nincsenek, kutyából nem lesz szalonna, de sziklából se lesz homok. Szóval a campingben olyan hely, ahova cöveket be lehetett volna verni, nem volt. De rájöttünk, hogy minek, hiszen a szabad ég alatt is megfővünk, nemhogy egy sátorban. Érkezésünkkor megadta az alaphangot, hogy két „majdszétesik” laza fiatal próbálta „vezetni” a campinget, a percizitás legkisebb jelét sem mutatva. De olyan olaszosan minden mégis a helyére került: valahogy sikerült beállni az autókkal, s helyet kapnunk.

Sör, evés…. És boldogság. Na ekkor, ott a camping csodálatos kis teraszán kezdett el somolyogni András, aki nem egy hazudós fajta. Most se ment neki, vagyis láttuk valamit titkol. Sajnos épp azt gondoltam valami rosszat, mert annyira próbálta a „titkot” az arcáról eltűntetni, hogy az valami egészen furcsa grimaszt kölcsönzött neki.

Na de kibökte végre: Orsi most üzent, jön!!!!! Hát ittunk még egy sört.

Pihenés után mosakodás, aztán mindannyian fölvettük az ünnepi öltözetet, a fiúk a fehér, vagy világos vasalt inget, a lányok a csini ruhát, mert mégiscsak egy operaelőadásra igyekeztünk, s nem is akárhova: az Arénába. Eleganciánkat szintén fényképek tanúsítják. J

Most valami irodalomtanár telefonos segítsége jól jönne, mert nem tudom, hogyan lehet átadni azt az élményt, amikor a római falakkal határolt hatalmas nyitott, mégis zárt térbe léptünk. Az emberek folyamatosan jöttek, s kerestük mi is a helyünket. Majd ahogy leültünk a kőpadra, Andrással elég volt csak egymásra néznünk és már rá is kezdtünk: „forró betonon hasalok…” Igen olyan érzés volt az egész nap melegedett kőre ülni, mintha a rezsóra tettek volna föl minket.

Az előadás – Bohémélet – nagy élmény volt. Lassan szoktam hozzá, hogy a színpad nagyon távol van, s ezért a zene eleinte valami egészen messziről jövő hangfoszlánynak tűnt. De a fülem valószínűleg beállította ezt a frekvenciát, mert egy idő után elfelejtettem figyelni a távolságra, s egészen át tudtam magam adni a zenei és az ahhoz párosuló pazar színpadi élménynek.

Az előadás után a camping felé menet fáradtak voltunk, de egyáltalán nem csüggedtek, sőt még egy kedves olyan igazi kis olasz kocsmában is megálltunk egy hangulatos esti sörre-borra. Aztán már tényleg nem volt más hátra, mint befeküdni a hálózsákba (sátor nélkül ugye J) és aludni egyet.

Július 22. vasárnap tulajdonképpen röviden is összefoglalható lenne: el kellett jutnunk a kiindulási campingbe. De ennél egy kicsit többről szólt ez a nap: ez volt az utolsó olaszországi napunk, ki kellett hát élvezzük annak minden percét, s megtölteni tipikus olaszországi, könnyed nyaralást idéző élménnyel.

Így aztán bele kellett férjen a pizza, még egy nem-hegyi sör, az úszás a Garda-tóban. Ha jól emlékszem a Garda-tó partján először, Torri del Benaco nevű helységben álltunk meg. Ez egy igazi olasz kisváros, szűk utcácskákkal, sikátorokkal, amely egyik oldalán heggyel, másik oldalán a tóval szegélyezett. A városka természetesen telis-tele van – különösen így nyáron – turistával.

Szép volt látni, hogy a kisváros lakói a nagy turistaforgatagban is meg tudják tartani a templomi mise tisztaságát, a nagyközönség felé irányuló sallangoktól mentességét. Én nem voltam bent, kintről próbáltam beinni a hangulatot. S mielőtt ez még bárkinek mosolyt csalna az arcára, elmondom, hogy elöl, s oldalt tárva nyitva voltak az ajtók, s a kismamák is gyermeküket tologatva onnan követték a szertarást. És innen, kicsit távolabbról is mélyen meg lehetett hatódni azon, ahogy a gyülekezet énekelt: gyönyörű liturgikus énekeket hangosan, együtt.

Innen némi dugót leküzdve, s egy kis eltévedést korrigálva tudtunk csak tovább haladni.

Most már tényleg mindjárt megérkezünk a campingbe, ígérem… Csak még egy apróság, ami számomra nagyon tanulságos volt. Nem sokkal azután, hogy a Garda tavat elhagytuk, rágördültünk Dél-Tirol útjaira. Hivatalosan Olaszországban jártunk ugyan, de ha ezt nem tudom, biztosan tévesztettem volna. Minden, de minden, az épületek, a muskátlis ablakok, – s tán a legfontosabb – a feliratok is azt üzenték, hogy ez Ausztria. Ezen a területen általában kettős kiírás, de első helyen a német szerepelt. Nem ragozom…. Így is lehet. De tehetek a végére ?-t is. Ez is élmény, ide kívánkozott hát.

Végül délután megesett a nagy találkozás a többiekkel a hegyek között, a civilizációtól távol eső tájon. Ahogy kiszálltunk a kocsikból a hegyi levegőt nem a bőrömön éreztem először, hanem a döbbent arcokon. Az addigra órák óta várakozó Cimborák, már nagykabátba öltözve jöttek elénk, s mi lendületesen, arcunkon Verona fényeivel, vállpántosban ugrottunk elő.

A hideg olyan nagy úrnak tűnt, hogy megbeszéltük a campingessel, hogy kicsit többért, de a házban alszunk. Azonnal annak a meggyőződésemnek adtam hangot, hogy pudingok vagyunk, de valójában azt gondoltam, milyen jó lesz ágyban, párnák közt. J

A leglelkesebbek közülünk még ezen este bejáratták az új túracipőjüket, kipróbálták a nemrég vásárolt botokat, vagy csak bemelegítették a rég használt izmaikat: fölmásztunk a camping fölé emelkedő dombra.

Még egy rövid (de velős) habzsidőzsi következett, aztán lefeküdtünk, tudva, hogy egy új, egészen más élmény indulásához érkeztünk, s álltunk elébe. J