A hűvös éjszaka után sejtelmesen ködös, csípős hideg ébresztett bennünket hétfő hajnalban Landeck falucska fölött 1800 m-rel a tengerszint felett. Nagy szerencsénkre, a tervektől eltérően az előző éjszakát nem kellett sátrakban, szabad ég alatt töltenünk, s a kempingben lévő hütte vendégszeretetét élvezhettük. A hegyek mögül előbukkanó nap hamar szétoszlatta a völgyet borító misztikus ködfelhőket szép, napos kirándulóidő reményét keltve. A szokásos reggeli, túra előtti készülődéssel telt a napkezdet. Néhányan Réka gázfőzője körül csoportosultunk a reggeli elfogyasztása erejéig; kávé, tea, szendvics, „Jó Reggelt!”-keksz, kinek mi esik jól a hajnali órán reggeli táplálékul.

A hátizsákok maximális méretűre duzzasztása után autókba gyömöszöltük magunkat, s kb. 10 perc autókázás után lejutottunk Mathon városkába, innen indult ugyanis túránk. Rövid tanakodás, biztonságos parkolóhely-keresés után érzékeny búcsút vettünk a négy keréken gördülő járművektől, s nekiindultunk a hegynek, „2 láb, 2 bot” meghajtásos üzemmódra váltva; 9 óra felé járt ekkor az idő. Erdős részen vitt az utunk, s gyönyörű panoráma tárult elénk a hegyoldalakról visszanézve. Békés gyaloglásunkat egyszer csak egy legelő tehéncsorda törte meg, annyira megtetszettünk nekik, hogy egyikük még el is indult velünk fölfelé, pár lépés után azonban mégis meggondolta magát és visszatért többi Milka-tehén társához. Első pihenőnk még erdős részen egy picike tó partján volt, ahol néhányan tutajra is pattantak egy rövidke evezés erejéig. Folytattuk utunkat s az erdős-fás részt először bozótos váltotta fel, majd az is eltűnt, s a már csak fűvel borított hegyoldalak között gyalogoltunk tovább. Déltájban egy elhagyatott, valaha hütteként működő házikóhoz érkeztünk, ahol némi ennivaló magunkhoz vétele, s egy kis ejtőzés után folytattuk utunkat a Larainthalon az egyre meredekebben emelkedő úton a Ritzenjoch irányába. Gyönyörű napsütéses nyári, meleg időnk volt, éppen tökéletes egy ilyen hegyi sétához.

Mindig az első nap a legnehezebb, legmegerőltetőbb, még hozzá kell szokni a „puttonycipeléshez”. Az idő előrehaladtával az út is egyre meredekebbé vált, s fokozatosan vált a társaság nagy része kicsit elcsigázottá. Ekkor történt egy rövidebb megállás alkalmával, hogy Túracsapatunk Nótafája egyet sóhajtva a következő „önvallomást” tette: „Réka vagyok, hegyi zerge és nem vagyok fáradt!”J Néhányunkból pedig válaszul kitört a nehezen abbahagyható nevetés. (Nyilván a közelmúltban történt közéleti őszinteségi rohamok adhatták az ötletet a mókás megnyilvánuláshoz, mely azt hiszem a társaság nagyobb részének lelkiállapotát is tükrözte.)

Már jócskán benne voltunk a délutánban, mikor egy csúcs tetejére felérve eljutottunk Ausztria és Svájc határához. Felejthetetlenül gyönyörű kilátás tárult elénk a völgyre. A már-már sarkvidéki hidegségű levegő + az erősen lengedező szél (ekkor már jócskán 2000 m felett jártunk) ellenére jó pár percig elidőztünk a jó fényképtémának bizonyuló határtáblánál. Itt már mindannyian megnyugodhattunk, ugyanis belátható távolságban tudhattuk a következő három nap folyamán szállásunkul szolgáló Heidelberger Hüttét. Arról nem is beszélve, hogy innentől kezdve már csak lefelé kellett mennünk, ami szintén meggyorsította haladásunkat. Este 6 óra tájékában végre el is értük aznapi célpontunkat, a vendégházat, ahol végre gyorsan megváltunk az egyre nehezebbé váló zsákjainktól, bakancsainktól, s ki sörrel, ki pedig Skiwasser-ral koccintott a célbaérésre.

 A hütte hangulatos éttermében elfogyasztott vacsi után sörözés közepette tervezgettük a másnapi túralehetőségeket, miután egy helybéli, tapasztalt hegyi medve a következő napra havat jósolt, s így másnapi csúcshódítási terveink némiképpen veszélyeztetettnek tűntek. Végül, George javaslatára annál a verziónál maradtunk, hogy rossz idő esetén egy rövidebb túrát teszünk, s egy nappal eltoljuk a csúcshódítást. Kellemes fáradtságunkban altatni egyikünket sem kellett, így takarodót fújva eltettük magunkat másnapra.