Már kora hajnalban láttam, hogy a helyi „Bergführer” nem tévedett. Valóban nagyszerű idő lett. Mire a nap felkelt, körülöttünk már csodásan kék lett az ég, az esős idő utáni kristálytiszta levegő és szikrázó napsütés tette vidámmá a készülődő hegymászókat. Csapatunk is betartva a megbeszélt időt, reggel nyolckor többségében már indulásra készen állt, bár akadt pár cimbora akik az utolsó reggeli falatokat csak bakancshúzás közben kapkodta be, illetve páran a csapat indulását követően loholtak utánunk.

Hosszú út állt előttünk, és a leküzdésre váró szint sem volt kevés. Köröttünk sok-sok 3000-es mindegyik tetején az előző éjszaka esett friss hó. Az út szépen lankásan emelkedett, kb. 8-9 km alatt kellett 500 méter szintet megtennünk felfelé. Kényelmes séta volt.

Mindenfelé mormoták, némelyik roppant barátságosan figyelt bennünket, majd a fényképezőgép láttán még „pózolt” is.

Tengerszemek, majd egy jeges tó mellett haladtunk. Kb.2900-on elértük a fernert, amelyet friss vastag hó borított. Ekkor már jól látható volt úticélunk a Piz Tasna. Innen még további 3 km-rel és még 500 m szinttel kellett számolnunk.

Hátunk mögött magasodott a Silvretta második legmagasabb csúcsa a Fluchthorn. Mellettünk a Breite Krone, másik oldalon pedig a Piz Davo Lais. Nagyszerű látvány.

A terep nehezedett, de ekkor csupán a jelzés hiánya és a szűz hó okozta a nagyobb gondot. Itt már megszűnt a jelzés…

A ferneren átkelve aztán kisebb sziklamászást követően felértünk 3000 méterre, majd egy könnyen járható gerincre kerültünk. A cél egyre közelebb került. 3080 m környékén a gerinc leszűkült és következett egy kb. 12-15 m hosszú, kb. 1 – 1,5 m keskeny emelkedő, amelyen a csapat nagy része megtorpant.

Számomra azóta is érthetetlen, hogy miért a megtorpanás, hiszen ennél nehezebb feladatokat is megoldottunk már, de sebaj, lesz még újabb csúcsmászás. Rögzítsük azonban még egyszer a legfontosabb hegyi szabályt, miszerint mindenki saját belátása szerint kell, hogy mozogjon a hegyen, és a legjobb döntést hozza, ha felmérve képességeit és az éppen aktuális viszonyokat, saját bizonytalansága miatt úgy dönt, hogy visszafordul. A hegyen nincs helye semmilyen hősködésnek, virtuskodásnak. Ha csak a kételkedés – hogy nem tudom megcsinálni - legkisebb jelét tapasztalja magán valaki, jobb, ha feladja, hiszen lesz még lehetőség máskor is egy csúcsra eljutni, azonban egy tévedés végzetes lehet, sokszor súlyos következményekkel járhat, de a döntés mindig csak egyéni lehet!

A szakasz felső részén már ismét nagyon széles kb. 20 méteres gerincen lehetett haladni, és 3130 méteren beértünk a csúcs alá. Ekkor már csak négyen voltunk.

A jelzés nélküli úton mivel sehogy sem találtuk a hátsó gerincet, sikerült meglepni magunkat egy kis II+ sziklamászással a délnyugati falon. Egy órás keresgélést követően aztán végre „Váci utcai” szélességű gerincre leltünk, ahonnan már csak fel kellett sétálni a csúcsra. Az odafenn elénk táruló látvány lenyűgöző volt. Távolban délre az Ortler hatalmas havas tömbje, dél-keletre a Piz Buin és a Piz Linard. Bár a látási viszonyok a reggeli kristálytiszta időhöz képest sokat romlottak így is nagyon messze lehetett ellátni. A többiek hiánya miatt örömünk bár nem volt teljes, de azért mégis elégedettség töltött el bennünket a cél leküzdése okán. Fényképezkedés, zászlólengetés, csúcs-csokik stb. 

A jelzés hiánya és a feljövetel nehézsége miatt úgy döntöttünk, hogy a hegy másik felén, a morénán közelítjük meg az alattunk lévő tavat, ahonnan a térkép szerint már jelzett út vár ránk. A morénán való leereszkedés pár megcsúszást leszámítva viszonylag gyorsan és sérülésmentesen sikerült kb. fél óra alatt. Innen újra 370 méter szintet kellett feljönnünk ahhoz, hogy aztán már kb. 2950-ről végig csak hazafelé és lefelé menjünk. Mivel a telefonok nem mindig működtek, kora estefelé kaptuk meg társaink aggódó üzeneteit, melyekre megnyugtató választ adhattunk. 4 fős kiscsapatunk tagja Gergely még a napi szintek mellett egy további „pluszt” is bevállalt, mivel hátizsákját a többiek a hegy másik oldalán hagyták – gondolván, hogy úgyis arrafelé jövünk le – ezért neki még fel kellett mennie további métereket szintben és távolságban egyaránt. Azt hiszem, ez egy újabb tanulság: A zsákod mindig legyen nálad!

A hütte felé érkezve szinte az utolsó pillanatban az egyik patak átkelést elnéztem, így lábszárközépig merültem a vízben, de hát maximum ez legyen mindig a legnagyobb problémám…

Sötét este lett mire a házba értünk. Tanulságos napot tudhattunk magunk mögött…

Másnap reggel a hüttéből kb. 3 óra alatt egy széles úton szépen lesétáltunk Iscgl-be, itt sajnos 3 cimborától el kellett válnunk, akik különböző okok miatt azonnal elindultak hazafelé, a csapat többsége azonban együtt ment tovább a Mondsee partjára a már tényleg tradicionális kempingünkbe. A kemping az előző évhez képest jelentősen megújult, és csak nehézségek árán sikerült helyet kapnunk. A tó vize kellemesen selymes lágy és meleg volt. A tóparti nagy evés-ivás pedig ugyanolyan jól sikerült mint már az eddigi években. (Mitől lett volna rossz?)

A csapat a kamaraéneklés terén több szólamban is igen pompás erényeket csillogtatott, több remek nótafa is összejött egyszerre.

Pénteken aztán irány haza, kis kitérőt tettünk a Wachauba, felmentünk (persze most már csak gépkocsival) a felette magasodó hegyre, és Krems városában még sétáltunk kicsit.

Aztán már az otthon, az édes otthon…