|
Menetelés és csúcsmászás
Gyuri 2008.09.10. 12:51
 az ötödik nap
Az újabb nap új reményt hozott a hó-fogságból való szabadulásra. Viharos szeles éjszaka volt a csütörtöki, egész éjjel lehetett hallani a szél süvítését, a zászló csapkodását az ajtónk előtt. Hajnali 4 órakor még porhó esett. De a békésen szunnyadó, másnapra erőt gyűjtő optimista és kalandvágyó csapatot ez mit sem zavarta. (Időnként szolid horkolások, vagy szuszogások törték meg a csendet.)
A hajnali „robajra” csak éber túravezetőnk (George) kérdezte rögtön, hogy ki esett le, de csak a Lőrinc párnája volt.
7 ó körüli közös ébredéskor, felkeléskor még mindig erős a szél, de már könnyebb felhők mutatkoztak az égen, amit hamar elsodor a szél. Az addigi –1 C már plusszba váltott.
Néha – mint a filmen képváltáskor – feltűnt a zöld völgy, ahonnan jöttünk, hogy azután ismét ködbe, felhőbe burkolózzék. A hó vastagságát is lecsökkentette az erős szél, a fehér táj szürkés sziklafoltossá változott. Nem volt kétséges, hogy ma már el lehet indulni.
A szokásos reggeli tisztálkodás után – a jéghideg gleccservízben, ez folyt a csapból – hidegre öltöztünk, és kipihent lábfejeinket szarvas-faggyúval készítettük elő a gyűrődésre.
Majd papucsváltás után felmentünk reggelizni, ahol már válogathattunk az asztalok között, ugyanis egyedül voltunk. Mindenki kirakta a megfogyatkozott készletét és kenyerünk utolsó maradékait is sikerült eltüntetni.
ž 9-kor indultunk el déli irányba, egy sétából már ismert útszakaszon, a jelzésen.
Szótlanul bandukoltunk, ahogy az indulás után lenni szokott, ki-ki gondolataiba, vagy éppen a hóba mélyedve. Igencsak szondázni kellett a vízfolyásoknál, vagy hasadékoknál, a még majdnem vízszintes fennsíkon, hogy milyen mély havon kell átgázolni. De végül is jól bírta a jobbára „Quechua” felszerelésünk a sarat.
Az út első szakasza már a havas portyázásokból ismert volt, különösen Gergőnek és Stone-nak, akik már harmadszor jártak erre. Kisvártatva elmosódott bakancsnyomokat fedeztünk fel. Rögtön sejtettük, hogy elhagyott Hütténk – rajtunk kívüli utolsó lakója – az „őrült“ hollandé lehet, aki nemsokára fel is tűnt előttünk, fedetlen fővel, kibontott nyakkal, kesztyű és minden egyéb nélkül lefelé sasszézva, vissza a Hütte irányába.
Az erős szélben néha rések támadtak a változatos felhőtakarón és pár percre kisütött a nap. Ilyenkor szép tiszta idő volt, de – ahogy emelkedtünk a szemközti gerincre – egyre nagyobb magasságba, gyakran sűrű ködöt fújt ránk a légáramlat, úgyhogy látótávolságunk 15 méterre csökkent.
A szemközti gerinc előtt következett az első meredekebb rész, mellettünk kisebb szakadékkal tarkítva. Mindez a kb. utolsó száz méter a 2800-as gerincig, drótköteles fogódzkodóval volt kiépítve.
Fentre érve szusszantunk, vártuk a tisztább perceket és gyönyörködtünk a körülöttünk fekvő gerincekben és távolabbi csúcsokban. Innen láttuk először tisztán a Muntanitzot, (3232 m) ahová – a zord idő miatt – nem jutottunk fel.
Kisebb lejtős rész után – a gerinc másik oldalán – útelágazáshoz érkeztünk, ahol rövid térképes betájolás után elhatároztuk, mint már terveinkben szerepelt, hogy megmásszuk a legközelebbi csúcsot a Kendlspitze-t. (3088) (Indulás 11.00 óra) Hátizsákainkat, jól látható élénk esővédőikben hátrahagytuk. Az onnan mintegy 200 m szintkülönbséget jelentett, és légvonalban kb. 1 km-es távolságra lehetett, de a tényleges útvonal, a sziklás havas oldal szerpentinjein ennél jóval hosszabban vezetett. Növényzet híján jól lehetett látni az út elejének a nyomvonalát, kezdetben lankásan az oldalban, majd a szerpentinvonalat, végül egy meredekebb részt.
Kezdetben a mélyhó, később a laza köves, egyre meredekebb út jelentett lassító tényezőt a bandukolásban. Végül a gerinc előtti meredeknél megjelent a drótkötél kapaszkodó. A csúcs alatti gerincre érve mindkét oldalra felséges kilátás nyílt, kitárulkozott a táj és megmutatta azt a gyönyörű perspektívát, mely csak a bátor csúcsmászók ajándéka, amely évszázadok óta mágnesként vonzza a magasba a hegyek szerelmeseit.
Az innenső oldalon – amit már eddig is láttunk – a Großvenediger felséges 3700-as tömbje pihent méltóságteljesen a puha frisshó és az évezredes gleccserhó öltözékében. A másik oldalon – északkeleti irányban – pedig a büszke bajnok; a még magasabb Großglockner mutatta meg magát egy-egy pillanatra, amikor fellebbentette csúcsa felől felhőfátyolát. (Mindezt szelíden körítették, mintegy alázattal csodálva a nagyokat a környező barátságos völgyek.) A fénylő fehér sziklacsúcsokról lejjebb tekintve, szürke sziklaszínűvé, majd haragoszöld fenyő-színűvé, a völgyben pedig fű-zöldre változott a táj, szemet gyönyörködtető színpompával. Lefelé tekintve érzékelhettük, a változatos lejtős gerincek és sziklás csúcsok láttán, hogy milyen magasan vagyunk.
Rövid gerincmenet után, szintén drótkötéllel biztosítva, de még mindig meredeken érkeztünk a csúcsra, 3088 m magasra, melyet a nagy vaskereszt felirata tanúsított.
Első szusszanás és álmélkodás után következett a csoki-bontogatás, majd evés (csúcs-csoki), fényképezés körbe-körbe, csoportkép, hálaadó imádság és készülődés a visszaútra. Lefelé menve még álmélkodtunk a tájon és próbáltuk rögzíteni magunknak ezt a látványt. A lefelé-út legalább olyan hosszú volt időben, mint odafelé. )
Hátizsákjainkhoz érkezve egyesek közülünk pihenőről és evésről ábrándoztak, de George közölte, hogy „Gizi” (magasságmérő és barométer) esőt mutat, úgyhogy ezt inkább későbbre halasztottuk. Indulás 15.00-kor. Lejtős köves oldalakon és gerinceken vezetett utunk, mígnem füves de legelőszerű meredek hegyoldalon kellett kanyarogni, ahol katlanunkból kiérve jól lehetett már látni a közelinek tűnő völgyet; ez azért több mint 1000 méterrel lejjebb volt. Könnyű bandukolásunkban különböző kiscsoportokra szakadva beszéltük meg az előző napok, vagy a világ dolgait; ki-ki kedve és vérmérséklete szerint.
Egy gerincen lévő útelágazáson még kis pihenőt tartottunk, a csapat leszakadt utolsó 5 embere, amely után sikerült is elvétenünk a Törlhaushoz vezető jelzett utunkat, mert egyszer csak azt vettük észre, hogy turistaút helyett egy kis tehéncsapáson oldalazunk a meredek füves oldalon. Kiderült, hogy George és András elöl ugyanúgy jártak, integettünk egymásnak, majd egyesülve, irány szerint tovább haladtunk, de itt a nyitott tájon már nem lehetett eltévedni. Réka és Gergely – a jó utat keresve - , melyet meg is találtak, jókora emelkedőt tettek meg pluszban a gerinc tetején vezető úthoz, onnan viszont jól lehetett látni mindkét oldalt.
Jó hangulatban érkeztünk meg a kb. 2250 –en fekvö Karls Matreier Törlhausba, azaz következő, utolsó Hütténkbe, du, 18.00 körül, ragyogó napsütésben, megszomjazva, majdnem rövidujjas időben. Első dolgunk volt megrendelni a söröket, lemaradt Rékának és Gergelynek is, majd utána azért a hátizsákokat is letettük a padokra, és a napsütésben hörpöltük a Gössert.
Visszanézve innét is látszottak a nagy csúcsok, a Großvenediger és a Großglockner, de ritkán takarództak ki a felhőkből, nem is volt rá oly nagy szükség; mi már ismertük Őket a „magasból”.
A barátságos házvezetőnő, békés kutyájával is összehaverkodtunk, az ez utáni napirend mindenkinek egyformán adódott; „kost´ was kost´” egy jó fürdés aztán egy jó búcsúvacsora. Kedvünket csak növelték az előző Hüttéhez mérten mérsékelt árak.
Gyönyörű tiszta szép kilátásos nagy hálónk volt. Ezután az étteremben csak a mi csapatunk múlatta az időt két nagy összetolt faasztal mellett. Jól esett a meleg étel, a sör úgyszintén. Fáradtságunk sem akadályozhatott meg a poénkodásban, csak akkor fagyott szánkra a mosoly, mikor George búcsúinterjút forgatott velünk videón.
Az óránkra ritkán néztünk, nem is tudom mikor mentünk lefeküdni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
