|
Beszély az optimális 9-ről
Réka 2008.09.10. 12:55
 a második nap
Kelet-Tirolban, valahol Matrei fölött, a Granatspitzgruppe fogságában, vagy talán baráti ölelésében fekszik egy kis házikó 2650 méteren, a Sudetendeutsche Hütte. Kilenc fős kitartó, több éves tapasztalat és némi hegyi viszontagságot is átélt kis csapat verődött össze, hogy innen indítson csúcstámadást a Großer Muntanitz ellen.
A nagy megmérettetés előtt azonban – mint mindig – egy nem kevésbé izgalmas izom(ki)próbáló napnak kellett nekilendülni, hogy elérjék az „alaptábort”, a Hüttét.
Az első nap feladatát a kilences jól teljesítette: megtörtént a pillanatnyi lelkiállapotok, a jókedvek és rosszkedvek fölmérése. Már este érezték, együtt vannak, nem lesz semmi probléma az együttmozgással. Az igények azonosnak látszottak, s az elszántsággal sem volt gond.
Másnap szép időre ébredtek. Nem az előző évben tapasztalt hőség volt a levegőben, de ezt nem is bánták. A nyomasztó meleg csak ernyeszti a még igazán be sem járatott izmokat.
Gizi is pókerarc volt. Gizi igazából egy időjós műszer, de nevéhez méltóan tényleg igazi nő: nem tud igazán semleges lenni, csak egy-egy jó pillanatában nagyon pontos, de néha zavarodott, s néha mintha máshol járna az esze. Lehet, nem mindenki osztja a véleményt, de a nőknél a pókerarc néha árulkodóbb; nekik inkább a színészkedés való. J George bácsi, a csapat kapitánya, mintha ezt maga is tudta volna és ezért iparkodásra serkentette a társaságot, az optimális kilencet. Optimális… Gondolták, hiszen ennyien még csapatsportként tudják a mászást megélni, az egyéni igények komoly ütközése nélkül…
Minden a reggelivel kezdődött… „Ami jár az jár” és nem igazán a mennyiség terén ejtette rabul a csapat tagjait a pazarul tálalt, széles választékú reggeli, hanem inkább időben próbálták visszanyerni az szállás árát. A tálalás, a reggeli nyugalom komótosságra késztette őket… Úri reggeli. Egy kiadós reggeli után pedig lassabban forog az agy: mit is kell fölvinni a hegyre? … Pálinka bent van… Ez a plusz pulóver biztos nem kell… Fene vigye el még mindig nehéz, inkább kihagyom ezt a pokróchuzatot, inkább visszafogottan megyek és majd nem izzadok …
Mikor minden késznek mutatkozott, akkor tudatosult bennük – Gizi pókerarcát nézve – , hogy akár eshet is… Ekkor kezdődött a pakkok nem egyszerre ütemezett újragondolása…
Logisztikájuk nem tűnt a legjobbnak, úgy tűnt az „optimális” 9 kezd rácáfolni jelzőjére. Pedig ekkor még előttük volt egy nagyobb logisztikai feladat, amelyet megpróbálok érthetően fölvázolni. A csapat tudta, hogy Matreibe fog érkezni libegővel, de az indulási pont néhány száz méterrel följebb volt. Egy autó lent, egy fönt. Ez a „hogyan vigyünk át a túlpartra 8 indiánt, meg 7 kannibált, ha csak x csónakunk van” logikai feladatra emlékeztette őket. A fejben remekül kitalált stratégia elég gyorsan teljesíthető, ha nem jön közbe néhány porszem,… De jött. A nagy reggeli tán az oka, ki tudja, de utat tévesztettek, s berobogtak egy kedves tiroli tanyára, ahol egyszer csak elfogyott a tovább vezető út. Saját tévedésük meghozta a derültséget. Végül megtalálták a parkolót, s ekkor jött a második porszemecske. A két vezető elindult a völgybe, hogy a másik kocsi is a helyére kerüljön. De ekkor már tudták, hogy Gizi tekintete követel még egy esőnadrágot és egy táskavédőt. Az idén súlytöbblet miatt kivételesen nadrágban útnak induló hölgy pedig úgy érezte a legjobbnak, ha ez idő alatt beszerez még néhány almát nehezéknek és egy kis vizet… Mi mást, hiszen a pálinka már bent volt. Mire a völgyből a többiek visszaérkeztek az indulási ponthoz, a csapat többi tagja jókedvvel társasjátékozott. Hogy türelemmel voltak-e, arról-e krónika nem szól, de, hogy kívül nem látszott a türelmetlenség jele, az bizonyos.
Így az „optimális” 9 végre fél tizenegy tájékán elindult a túra talán – időjárásban és terepben –legváltozatosabb napjára.
Az első párszáz méter erdőben vezetett, aztán kiértek egy igazi füves részre, ahol a sziklákat még zöld borítja, s ez barátságossá teszi a tájat. Verőfényes idejük volt, lekerültek a hosszú ujjú fölsők, s a bátrak már vállpántosban folytatták a túrát.
Úgy féltávon kezdődött talán minden tekintetben a fordulat. Egy mesébe illő kis hegyi tanyán keresztül vezetett a jelzett út: kis híd a patak felett, gémes kút, faház, szépen egymásra sorolt farönkök…. S a kút mellett fekvő víztárolóban ott pihent rengetek előhűtött sör! Hogy kinek volt kikészítve nem tudni. A házban úgy tűnt nincs senki… Talán a megfáradt vándoroknak? De hol a becsületkassza? Korán volt még, nem akart a csapat már most felfrissülni, s az idő is mintha borongósabbá vált volna, így a sörök kedves látványa csak képi élmény maradt a csapat számára… Tovább kellett menni, hiszen jócskán volt még hátra, nem is kilométerben, hanem inkább szintben.
Alig, hogy elhagyták a tanyát, csepegni kezdett az eső, ezért megálltak, hogy elővegyék a melegebb ruhákat és az esőkabátokat. Az eső erősebb lett, a táj meg ridegebb. Kezdtek eltűnni a füves mezők, s mind több szikla vette őket körül. Ahogy emelkedni kezdett az út, ismét melegebb lett, újra kellett öltözködni. A nagy nekivetkőzés szinte hiábavaló volt, mert az eső újra el kezdett esni, nyugodtan, de egyenletesen, mindez azonban lassan havas esőzésbe fordult. Ekkora már a levegővétel is nehezebben ment, s a lábak is érezték, hogy ez a bevezető nap. Igazi havas-esős viharba fordult az idő. Szerencsére a Hütte felbukkanásakor már ismét derültebbé vált, s így némi müzliszelet elfogyasztása után új lendülettel folytatták a hátralévő utat. Kissé fáradtan, de mindenre elszántan érkezett az „optimális 9” a Hüttébe, de Gizi arca megint rejtegetett valamit…
Nem pont ide illik, de mint minden krónikásnak, nekem is fölvetődik a kérdés: mi volt a túra hozama? Sok minden; testileg, lelkileg egyaránt…. S megvettem életem első klasszikus répa bázisú Kubuját… Csak semmi vagánykodás J
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
