Tiszta, teliholdas, hálózsákba beledermedős éjszaka után keltünk George szokásos ébresztőjére: véradó sátrunk tépőzárjának repedő hangjára. Mivel a nappal ugyanúgy tisztának és naposnak ígérkezett rögtön hallatszott a döntés is: ma másszuk a Tofana di Roses-t.

Úgyhogy hajnali 6 órás Nescafé szeánsz után 9 ombró mínusz 2 térdfájós = 7 croci  pattant be a „buszba”. 2100-ig,  a Rifugio Dibonáig mentünk négy keréken,  ahogy közeledtünk  előbb még  fotóztuk,  ismerkedtünk vele a töve felé közeledvén.

Első etapban Rifugio Giussani-ig,   2600-ig cikáztunk-kaptattunk fel. Ez még viszonylag beszélgetős-bámészkodós, jól kiépített szakasz volt, szemléltük a mentő helikopter manővereit illetve elmélkedtünk a balra induló Lipellá-n , a durvábbik úton,  Via Ferrátán, amin az Eötvös lányok támadtak anno.( csak épp kiépítés nélkül…)  Ezen a szakaszon alázott le minket egy sportos csajszi feketében:  oly könnyed,  én,   csak a mozgólépcsőn vagyok : )

Menedékháznál fotó fotóval, majd nekiveselkedés a középső szakasznak.

Ez volt a murvás, köves, legurulós , de nem veszélyes, ám fizikailag fárasztó rész, főleg Georgnak, aki valami tévúton , a legtörmelékesebben jött föl.

A és B típusú hófoltokon keltünk át: majdnem beszakad és nem tervez beszakadni fajtákon.

Más ombro is keveredett hozzánk, váltva kerestük a követendő kék festéseinket, pöttyeinket.

Aztán már bármerre néztünk elmondhatatlan gyönyörű tömböket láttunk körös-körül , meg ameddig a szem ellát, havasat, naposat, cifra palota formájút ,  felhő ráúszósat – ezért érdemes lihegni!

Szerencsénkre még a csúcson is pompás idő volt, majdnem hogy piknik hangulatban fogyasztottuk csúcseledeleinket, előtte persze gratuláltunk egymásnak és készült a csúcsfotó. Jómagamnak a könnyem eleredt örömömben,  a Jóisten az én szememben küldte le az aznapi záport. Egyebet nem mondhatok – Tünci.  De!: egy kedves versem  nektek , sok szeretettel:

ISTEN

 

 

Láttam Uram, a hegyeidet

S olyan kicsike vagyok én.

Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,

Hogy küszöbödre ülhessek. Uram.

Odatenném a szivemet,

De apró szivem hogy tetszene néked?

Roppant hegyeid dobogásában

Elvész ő gyönge dadogása

S ágyam alatt hál meg a bánat:

Mért nem tudom hát sokkal szebben?

Mint a hegyek és mint a füvek

Szivükben szép zöld tüzek égnek

Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik

S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban

Ott állsz az utjuk végén -

Meg nem zavarlak, én Uram,

Elnézel kis virágaink fölött.

 

Utána , ami 1177 métert emelkedtünk , sajnos le is kellett ereszkedni, mindig ez a nyűgösebb rész, de ami nem öl meg az erősít, ugye.

8 óra 46 percünkbe került  <Zsizell > szerint így  ez a  retúr utazgatásunk.

Vacsoracsatában Orsi-Tünci (jómagam – a szerző) páros következett bolognai spagettivel, előtte előételnek a megmaradt csípős lecsó tegnapról is lecsúszott. ( Miután a hollandoknak nem volt merszünk  átadni egy kis fűért cserébe, és csúcslecsó sem lett belőle… hát „duzzogva” eltűntettük)

És hát hagyományosan a pálinka , bor , töménytelen sütemény . Éljen minden bájos , szép nő- aki jött velünk és aki otthonról támogatott minket J

Haladván az iccakába holland szomszédaink látogattak meg minket, nem bírták már ki, hogy ne kérdezzék meg, miért vagyunk az ő narancsszínükben (divatdiktátorunk: „Giorgio Varmani”  ugyanis idei szezonra a narancs kollekciót álmodta meg számunkra egyen öltönynek) …” Hullláámzik már a lelátó…” J

Illedelmes beszélgetésbe kezdtünk az „érdekes” családdal  és szinkronban ezzel, magyarul  - egyáltalán nem illedelmes – ironizálásba  magunk között,  póker arccal,  de hangosan és annál szórakoztatóbban. Gyarló az ember…

Legvégül , mint rendesen forró fürdő, rock’n roll – semmi zseton, se skótrekord J Csak úgy Cortinásan , tisz