Imádság és munka

búcsú Ányos atyától

A haláltól nem félni, sőt derűsen az Úr elé sietni kevesek kegyelme. Pedig az igazán leélt vagy megtért életek megállnak az Úr előtt, beteljesedik nekik az Ígéret, múlhatatlan marad számukra az Idő és örök a Lét. Ez valóban csak az Igazak kiváltsága. Olyanoké, akik tudják, hogy a teremtett lény felelőssége a teremtő munkájában való részvétel. Akik tudják, hogy az élet nem kibúvó, hanem lehetőség a Jó szolgálatában. Ők tudják azt is, hogy a felelősséggel végzett munka nem ideológiai követelmény, hanem embert nevelő és az isteni akaratot szolgáló példa és odaadás. Jó lesz eszünkbe és a szívünkbe vésni a zeneköltő intését: „Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél, és úgy imádkozzál, mintha azonnal meghalnál”. Ányos atya életének a lényege volt a társteremtés. Tanult, tanított és dolgozott fáradhatatlanul. Hitt az élet szakadatlan folytonosságában, és abban, hogy minden emberi cselekvés egy másik emberi élet felemelésének az esélye: imádság. Mint a tiszta emberi cselekvés maga.

Cselekvései, szavai sohasem voltak általánosak. Minden tette, minden lépése egyszerű volt és konkrét. Mert tudta, hogy itt van, az ő kezére bízva az egyszeri, az egyedüli és a megismételhetetlen ember: a tanítvány. A még csodálkozó és csiszolásra váró diák. Mi voltunk keze alatt a szó legszebb értelmében vett anyag, akiket formálnia kellett.

A munkája példa volt. Maga az Úr dicsérete. Örökös készenlét. Bármikor meghallhatott volna. De hálásak vagyunk, hogy csak most ment el. A szeme mindig az Égre nézett, a keze között égett a munka. Megtanultuk tőle, amit maga is vallott, hogy minden erőfeszítés alkotás is egyben; s a tárggyá formálódó anyagnak „hihetetlen objektivitása van”. A tárgyak, amelyek a kezünk nyomát viselik, beszélnek. Rólunk állítanak ki bizonyítványt. Tőle és általa értettük meg igazán József Attila szavait is: „Dolgozni, csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen úgy érdemes.” Azt persze még nem mindannyian értettük, hogy miért is kell nekünk ügyetleneknek saját fűrészt, saját kalapácsot készíteni. Most már tudjuk: a munka és a saját magunk által létrehozott tárgy része az önbecsülésünknek. Nem csak munkaeszköz, hanem igazolása annak, hogy részesei lehetünk a Teremtő munkájának. Bármily apróak és esetlenek is, de képesek lehetünk létrehozni magunk is valamit. Tehát értékesek vagyunk. Megtanultuk, hogy „mennyi idő, fáradtság, kitartás kell a legkisebb dolog létrehozásához is”. És azt is, hogy „a munka szép és célszerű mozdulatok összessége”.

„Az anyag nem az erőszaknak és a kapkodásnak, hanem a türelemnek és az okosságnak enged.” Így kezelt és ebben a szellemben nevelt bennünket. Így adta értésünkre, hogy a munka megkövetelte Rend, az belső fegyelem, sőt Erkölcsi Rend is.

Filozófus is volt, látható: a filozófia doktora, tíz szakma igényes művelője, a szépség, a művészetek, a magyar irodalom és nyelv, a kultúra szerelmese, a pszichológia elmélyült ismerője. Pap volt: az Isten szolgája. Csuhás ferences, kolduló barát. Terveket álmodó és végrehajtó ember. Mindannyiunk segédmunkása. Nemeslelkű szolga. Szerzetes, aki le tudott mondani a szabadsága egy részéről. Hogy is mondta? „A szabadság arra való, hogy önként és lelkesen ajánld föl arra, ami megérdemli az áldozatot.”

De csak arra.

1947-tol útlevéllel járt Máraigyüdre. Elvégezte amit kellett, amit lehetett, és amíg csak engedték. Tiltották neki, de tanította a gyerekeket a hitre. Maga is a hite szerint élt, hiszen ez volt a szabadság, ami ugye csak azért ajánlható föl, ami megérdemli az áldozatot.

Amikor 1950-ben föloszlatták a rendet, elment kereskedősegédnek, majd villanyszerelőnek. Aztán a pécsi cementgyár beruházási vezetője lett, hiszen ő volt a sokaságban az egyetlen, aki valóban dolgozott. Komolyan vette tehát a munkát. És a szabadságot is. Telnek az évek, aztán a forradalom után visszaeresztik a rendbe. És az Úr elrendezi: kibontakozhat a teljes ember: tanul, tanít és dolgozik. A keze alatt épül Szentendrén a gimnázium. Minket is foglalkoztat. Folyamatosan épül és szépül az alma máter. Elkészül az egykori csendőrlaktanya új díszes bejárata, a kapu is, ami a befogadás, a kitárulkozás és a védelem jelképévé lesz egyszerre. Szent Ferenc Himnusza a Naphoz és mihozzánk is szól: testvérünk minden és mindenki az égen és a földön. Közben megtapasztalhattuk és így meg is tanulhattuk, hogy részesei lehetünk a műnek. És megismerhettük az egyik legfőbb erényt is: a szerénységet. Hogy a kicsinységünk az minden. Csak tegyünk mi is valamit hozzá ehhez a világhoz. És ez elég.

Elég arra, hogy szabadok lehessünk. És hogy mi is továbbadhassuk a szabadságnak ezt a tudását.

Az igazság és az igazi szabadság megismerése nem mindenkiben éled egyidőben.

Fő, hogy egyszer mindannyian birtokon belül legyünk.

A hála azonban mindenkor eltölthet bennünket. S amint lehetett, formát is adtunk neki. Létrehoztuk az egykori diákok élő közösségét, de öregdiák mozgalmunk Ányos atya nélkül nem bontakozhatott volna ki olyan hamar és az ő pártfogó, gondoskodó szeretete nélkül nem is erősödhetett volna meg. Munkával segített, és segítségül hívott bennünket, ha kellett.

Fénylő esztétikai érzékkel, a szépség hűséges szolgálójaként gondoskodott rendre arról, hogy a környezet méltó legyen az embernevelés feladatához. Hol talál valaki olyan iskolát messze földön is akár, ahol annyi nyomot hagyott a munka, a lélek és a művészet.

Az idő persze megköveteli a magáét. Könyörtelenül. Ányos atya úgy fogta ezt föl,

hogy egy nappal megint közelebb kerültünk az Úrhoz. Halleluja. És újra és újra munkához látott. Mátráházán is megtalálta az Istent, akinek ismét áldozott. Létrehozta a Naphimnusz parkot, amely ezentúl állandó zarándokhelye lehet a ferences szellemben fölnevelt embereknek.

Jól van az úgy, ahogyan Ő rendelkezett. A végakarata az, hogy odatemessék, annak a keresztnek a tövébe, ahol utoljára alkotott. Ott a helye, ahol a munka bevégeztetett.

A lelke az Úrnál, emléke a szívünkben, példája az életünkben.

Legyen néki könnyű a föld!