Több mint egy éve már hogy Ányos atya az égi házba költözött, és idén ismét vasárnapra esett október 8-a, a mátraházi kápolna templombúcsúja. Ányos atya alábbi, az ünnepre írt gondolataival emlékezzünk.

„2000.október 8-án a mátraházai Kápolna harangja templombúcsúra fog hívni. A templombúcsú a templom ünnepe és azok ünnepe, akikhez elér a harang szava. És azoké is, akikhez bár nem ér el a harang szava, de akik szívükben őrzik ennek a templomnak az áhitatos csendjét, akik őrzik annak az emlékét, hogy őket az Isteni jelenlét ebben a kápolnában lelki erővel ajándékozta meg. Ezen a napon különleges áldás száll szerte mindazokra, akik a kápolna emlékkönyvébe beírták nevüket. Szerte az országba és a nagyvilágba Ausztráliától Kaliforniáig.

Mert most vasárnap valamit megérdemlünk, akik a hétköznapi élet robotját nem robotként, hanem szolgálatként végezzük. A rosszul fizetett munka robottá silányítaná az életet. De emberek vagyunk! Amikor az orvos a beteget kezeli, nem arra gondol, hogy nincs megfizetve, hanem az előtte álló vagy fekvő ember sorsa megtölti a szívét részvéttel, megrendíti a szenvedő ember sorsa. A beteg bizalma pedig őt is felemeli egy magas polcra, ahonnét csak szívvel lehet közeledni az emberhez.

Hívatásának teljesítésekor mindenki átlényegül egy jobb emberré. A nem látványos cselekedetekben is felemelkedik az ember, mert valakiket szolgál. Aki takarít, amíg a felmosó rongyot tologatja, nem a fizetésére gondol, hanem arra, hogy mindenütt tiszta legyen a padló. Ilyenek vagyunk?...De igen, mert ilyennek teremtett a Teremtő! Nem vagyunk megfizetve, mert az ország jövedelmének a fele kamatokra megy el, mert a nemzet vagyonát elorozták. Kesergünk, méltán.

De szerencsére emberek vagyunk.

Amikor a boltos átnyújtja a csésze feketét, nem arra gondol, milyen fáradt a szaladgálásban, hanem egy mosollyal kíséri az átadott csészét, mert ember, és az emberhez így illik. Amikor a hegesztő nyakatekert mozdulattal keresei a cső mögött a repedést és figyelemmel olvasztja rá tükörből nézve a hegesztőpálcát, nem zsibbadó karjára gondol, hanem arra, hogy a pálca szép pikkelyesen olvadjon a csőre. Mert így kell! Mert ez a becsület dolga!

Amikor a konyhában a szakács tarkóján a hőségtől az izzadság cseppjei gördülnek le, nem erre gondol, hanem arra, hogy a kezében a tészta szépen kiflire formálódjon és szépen sorakozzon a tepsibe. Amíg az asztalra kerül a töltött kifli, hosszú úton kell végig járnia, hogy majd örüljön az ember, aki a kezébe veszi. Ez a mostani mozdulat ennek az útnak a kis kezdete.

Kis apró mozdulatok illeszkednek össze és lesznek ajándékozó szeretetnek hálóvá szövődő szemei, hálóvá, mely egybefogja az embereket. Hát nem csodálatos ez a háló, amely a szeretet apró láncszemeivel egybefűz embert az emberrel, testvérré tesz minden embert.

Hát ez a gyönyörű emberi szolgálat nem érdemel meg egy ünnepet, hogy érezzük Isten áldása van ezen a hétköznapi szolgálaton. Nem érdemlünk meg egy ünnepet, amelyen felragyog a hétköznapi életünk szépsége? Nem érdemeljük meg, hogy a robot végre ne robotnak lássék, hanem annak ami: az emberszeretet hálójának a szövögetése. Az ünnep arra való, hogy felragyogjon ez a hétköznapi életünk. Ünnep arra való, hogy egymásra mosolyogjon a család. Arra való, hogy a nagy emberi család egymásra találjon a Teremtő előtt, és összegyűlve fogadja az áldását. Ünnepnapon felragyog előttünk az egész életünk értelme. Ünneplés nélkül önmagunkat büntetjük és fosztjuk meg attól, amit egész héten megérdemeltünk: AZ ÁLDÁSTÓL.

De az Isten meg akar áldani bennünket. A harang hív emberhez szóló hanggal. Az ember érti meg. Emberként induljunk az Isten házába.”