Túravezetőnk reggeli ébresztésére egészen 6 óráig kellett várnunk: addig mindenki alvást színlelve várta, hogy a nap elinduljon. Ezután megkezdődött a hajnali sprint a mosdókig, mely az előző napon begyűjtött izomláz miatt lényegesen rosszabb eredményekkel zárult. A hangulatos, „csupafa” ebédlőben elfogyasztott reggeli után vágtunk neki az aznapi etape-nak.

Összesen négy hegyvonulatot kellett megmásznunk, míg esti célunkig, az Innsbrucker Hüttéig elértünk. (a krónika akár itt is véget érhetne, de a rendelkezésre álló karakterszámot igyekszem kihasználni…)

Változatos volt tehát az aznapi túraterv: erős leereszkedések, kötelekkel, bilincsekkel biztosítva, füves völgyek, patakok átvágása, majd a következő hegyoldalra való felkapaszkodás, szintén sziklamászó elemekkel tarkítva, míg el nem értünk az adott hegyvonulat gerincére, ahol megpillantottuk a következő „legyőzendő akadályt”, azaz a szomszédos vonulatot.

Több lényeges tényezővel volt szerencsénk: az idő szintén nyárias volt, de néha felhők követték utunkat, hogy előző napi leégéseinket kímélhessük. Ezen kívül a nap folyamán számtalanszor kereszteztünk hegyi patakot, melyből kulacsainkat feltölthettük, fejünket, kendőinket bevizezhettük. (Nincsenek pontos adataim a túratársak napi folyadékfogyasztásával kapcsolatban, de jómagam az előző nap összesen 4 litert ittam!!)

A helyi őslakos – a mormota – éles, magas hangjával sokszor jelezte, hogy a közelünkben van, ám arról híres, hogy rendkívül ritkán mutatkozik az „idegenek”, túrázók előtt. Annál jobban örültünk (Orsi és én), mikor pár pillanatra a szemünk elé került egy kis mormó, miközben két kő között futott át.

Ebédünket egy keskeny gerinc tetején fogyasztottuk, ahonnan felejthetetlen látvány tárult elénk: minden irányban hegyvonulatok, aznapi célállomásunk még rejtve, viszont a Habicht sziklás tömege már jól látszott. A csúcs távcsővel történő megvizsgálásától többen bölcsen eltekintettek, helyette inkább a hátrahagyott szakasz meredélyein legeltették szemüket.

A szembejövő túrázókat persze mindig alaposan kifaggattuk a „táv per idő”, „idő per emelkedés”, „táv per gerinc”, „patak per tisztás” stb. hányadosokról…

Talán sokak számára a nap legfelejthetetlenebb pillanata volt, mikor az utolsó gerincre felkapaszkodtunk és megpillantottuk a hüttét, felette egy türkizkék tengerszemet,  illetve két kis színes pont formájában Andit és Andrást, akiket a távcső segítségével azonosítottunk be.  A sziklák által visszhangzott „Ria, ria, Hungária!” jelzéssel adtuk Andiék tudtára, hogy közelgünk! Innen már nem kellett spórolni energiatartalékainkkal, hiszen láttuk a célt, és ennek megfelelően hamar leküzdöttük az utolsó szakaszt.

A csapat tehát újra teljes lett! A hütte előtti asztaloknál vacsoráztunk: ki otthonról hozott finomságokat, ki a hütte specialitásait, de az italfogyasztás terén nagy volt az egység…J

A jó hangulat csak fokozódott a hangulatos, famennyezetű étterem-helyiségben, ám nem húzhattuk túl soká a „mulatozást”, hiszen várt ránk a Habicht másnap meghódítandó csúcsa, mely éjjeli szobánk ablakán keresztül figyelte álmunkat…