„Sok út vezet az Istenhez, egy a hegyeken keresztül.”

Mottó: Figyelj, és tanulj!

Hát erre a mondatra valóban érdemes figyelni, és tanulni belőle, mert ha sokat ismételgeted magadban, miközben mászol és izzadsz a csúcs felé, tényleg lelki élményben lesz részed, és talán Oda is találsz.

Ébredés a csúcs alatt, az Innsbrucker Hüttében, meglehetősen különböző időpontokban. A helyi keménylegények, már reggel 6-tól kezdtek fölszivárogni a csúcs felé, úgyhogy mire mi a tervezett 8 órás indulás után 20 perccel útnak eredtünk, már vagy harmincan kolbászoltak a csúcs felé, elég jó iramban. Azt nem mondhatnám, hogy erre a késői időpontra már csak a lúzerek maradtak, hiszen indulásunk előtt közvetlenül egy jó hatvanas úr érkezett az izzadságtól csatakosan a Karalm felől, (ki tudja mitől?) majd meglátva indulásunkat, villámgyorsan botot váltott (jobból a balba, és fordítva), és az első kanyarban elhúzott mellettünk, hogy majd a hegy felénél, ő a csúcsról visszatérőben újra találkozzunk. (Persze az is lehet, hogy csak a kövek között bujkált – hogy mi ki nem telik ezektől a kis rafinált osztrák alpenfereinesektől?!) Szóval ott tartottunk, hogy George rövid instrukciói után (a túra, ami nem veszélyes, de nem is veszélytelen), előre meghatározott 5-ös kötelékekben (de kötelek nélkül), amin aztán az első szerpentinforduló után rögtön módosítottunk, ELINDULTUNK.

Alulról valóban teljesíthetetlennek tűnt a feladat, amit igazolni látszott a sok szomorú mementó a köveken, ám ahogy haladtunk előre, az egyes rövidebb, hosszabb szakaszok valahogy mindig megoldhatónak látszottak. (Vissza az első mondathoz: akárcsak az élet útján. Mottó!) Kb. félórás megszokott (bár most könnyített felszereléssel! – apropó felszerelés: ez is megérne néhány sort, ki milyen életfilozófiával csomagol, ki mit akar túlélni) hegyi út után, kezdődött a csúcsig kitartó klettersteig, azaz szikla és kőmászás, helyenként (elég sok) acél kötéllel biztosítva. Ezek egyébként kevésbé voltak veszélyesek, mint az előző két napon, viszont érdekesebbek, szórakoztatóbbak (nekem), lévén a köveket jobban meg lehet fogni, mint a fűcsomókat, vagy akár a talajt.

Sajnos Orsi harmadnapja hányingerrel küzdött, és alig evett , így a mászás feladására kényszerült, - utólag látva a terepet, teljes joggal. Nem győzöm eléggé méltányolni, Hugi, Laci, Tünde és Rita bölcsességét, és lemondani tudását, akik hasonló döntésre jutottak, különböző okokból. (Hasonló helyzetben valószínűleg én is meghoznám a helyes döntést, de napokig gyötörne, hogy jól tettem-e. Erre is érdemes gondolni! Figyelj és tanulj tőlük! Én igyekszem.) Tündének például a négy napból ez a lemenet volt a legkellemesebb, amikor egy német család gondjaira voltak bízva, és az ő könnyed, laza tempójukat kellett fölvenni.

A csúcshoz közeledvén hatalmas törmelék lejtőkön haladtunk, ahol a legnagyobb veszély a bokaficam lehetett, majd egy kis gleccsert, egy eléggé kitett, biztosítatlan részen balról kerülve, egy lapos gerincre jutottunk. Kinyílt a táj, beláttunk a hegy mögé, előző napi gyaloglásaink terepére, amit eddig takart. Rövid lejtmenet után ráléptünk a vakítóan fehér gleccser szélére, és ezen áthaladva, gyorsan eljutottunk a csúcs alá, az utolsó 50 méterre. Itt azonban számot kellett vetnünk (legalább is nekem) bátorságunkról, addigi életünkről, és annak folytatásáról. (Csak, hogy elriasszam a túracimborák közé jelentkező milliónyi tömeget!) Valóban meg kellett gondolni minden lépést a kb. 1 méteres sziklapárkányon, ahol több száz méteres mélység tátongott alattunk. De mindenki szerencsésen feljutott. Összesen 16-an szorongtunk a zsebkendőnyi csúcson, mi 10-en, 3 észt, 2 német, és egy kutya (Ő még a biztosító kötelet sem használta!) Jó kis nemzetközi Jamboree! És jött a meglepetés! A magam részéről azért mentem el a túrára, mert jelszerűnek éreztem a kihívást, hogy pont a születésnapomon (na jó: nem a 25.! – bár talán néhány hónapot letagadhatnék), és éppen a születésem perceiben kellene a csúcsra érnünk. Tehát „csúcs-csoki”, tűzijáték, és énekszó köszöntött, sőt az egyik észttel is gratuláltunk egymásnak, mivel neki is éppen születésnapja volt (szegénynek már a 40.! – az ember életútja felénél). Mindenkinek melegen ajánlom, hogy hasonló sportteljesítménnyel ünnepelje világra jöttét, - én ezzel, no és a túracimborák, illetve a nyitó mondat társaságában egész nap a meghatódottság torokszorításával gondoltam kis családomra, és szeretteimre. Fényképezkedés, majd egymás kezét megfogva körülálltuk a hegy tetején a keresztet, így mondtuk el az Úr imádságát, és elénekeltük nemzeti imánkat is. A felhőkhöz közelebbről szólt szavunk: ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART…

A felhőktől tartottunk is: ha most jött volna le az áldás, bizony kétségessé vált volna lefelé az utunk. De nem. A nehéz részt abszolválva, teljesen felszabadult a társaság, mindenki együtt, beszélgetés történelemről, politikáról. A csúcson a feszültségtől nem mertünk enni, a gleccser fölötti platón azonban jót falatoztunk. A továbbiakban a már ismert útszakaszok nem tettek próbára minket, simán „gurultunk” lefelé. (A megoldás birtokában minden feladat könnyű. – Figyelj és tanulj!) A hatórás „álom szintidőt”, csupán két órával haladtuk meg, ezzel sikerült jobb időt futni az előző napi holland idős néninél, aki egyedül teljesítette a távot.

Megérkezvén, a többiekkel kiegészülve a hütte oldalában, egy korsó habos sörbe mártottuk habos fejeinket, így oltván alkohol iránti mérhetetlen szomjunkat. (Szép kép.)

További meglepetés: köszöntés a szobában; mindenki, az én tiszteletemre, ismeretlenül is felcígolt egy-egy 2 decis pezsgőt, illetve Gergely keresztfiam, egy Erzsi nővérem által sütött tortát!!! Hát ez nem semmi!

A sörözés, vacsorázás folytatódott a hütte söntésében, csendes kimerülésig. Gergely (mivel még kilométer hiánya volt, - jó nevelés!), megszemlélte a közeli mászó falat.

A nap utolsó „izgalma”, a mérhetetlenül intenzív égi áldás, az eső volt: patakok születtek az addig száraz hegyoldalakon, és 10-20 kg-os kődarabkákat görgettek lefelé iszonyatos tempóban, mi meg hálatelt szívvel gondoltunk arra, hogy MOST nem kell a HEGYEN lennünk.

Fekvőhelyeinken, ha még tudtunk, újra átéltük gondolatban az eseményeket, számot adtunk az élménydús napról, majd lehunytuk fáradt pilláinkat.

Mindezekért is: Dicsértessék a Jézus Krisztus!