Az utolsó reggel –ellentétben a tavalyi esztendővel – gyönyörű idő köszöntött ránk.

A helyszín is a megszokott, így nem csupán Ritának volt deja vu érzése, mivel a tavalyi Mondsee-beli kemping idén is megfelelőnek tűnt, így most is oda érkeztünk. Már az éjszaka is nagyon meleg volt, így kora hajnalban ébredtem. Tudtam, hogy idén nem bújik el szomorúan a nap, ezért siettem a tópartra, hogy láthassam a napfelkeltét. Ott találtam egy ruháscsomagot. A csomagról kiderült, hogy Tünde az, aki kinn töltötte az éjszakát a tó partján. A napfelkelte előcsalogatta Pétert is a sátorból, így hárman gyönyörködtünk a tóból előbukkanó nap látványában. A napfelkeltét követően villámgyorsan meleg lett. Akárhogy is tervezték a fiatalok a reggeli lustálkodást, a korai kánikula, a sátorokra tűző nap hamar kiugrasztotta őket is. Viszont így lehetőség nyílt a kényelmes reggelizésre, a sátorbontásra és még egy csobbanásra is maradt idő. Elhatároztuk, hogy Bad Ischl-be autózunk, és egy ischler elfogyasztása után indulunk haza.

Sajnos modern idők járnak Bad Ischlre is, mivel a régi cukrászdákat felváltották a gyorséttermek, és a k.u.k. cukrászdában sem kapható már ischler. Egy helyen ugyan találtunk egy csenevész példányt, de mivel az sem tűnt az igazinak, ezért vásárlás nélkül továbbmentünk. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy később már sehol sem kaptunk ebből a sütiből. Kénytelen kelletlen bevásároltunk a Billában, majd elindultunk hazafelé. A légkondis kocsikban ülők vidáman, a régebbi típusokban ülök melegtől bágyadtan utaztak. Az autópályán a hőmérők 36-38 fokot mutattak. Bécsnél aztán feltorlódott a forgalom, majd Bécs után már „magyaros” tempóban autóztunk, ennek eredményeképp sebességünk jelentősen lecsökkent. Gyors határátkelés után a már szokásos megállóhelyen a mosonmagyaróvári MOL-kútnál búcsúzkodtunk, és estefelé szerencsésen hazaérkeztünk.

Összességében ismét egy felejthetetlen túrán vagyunk túl. Talán kissé csendesebb volt, mint az előző, egyfelől egy-két meghatározó személy hiánya miatt, másrészt viszont az is igaz, hogy ez most egy kicsit feszítettebb volt az eddigieknél, keményebb és kitartóbb mászást, nagyobb erőkifejtést és koncentrációt igényelt. De a csapat ismét bizonyított! Felelősségvállalásból, összetartásból és kitartásból újra jelesre vizsgázott! Köszönet érte mindenkinek!

Most egy évre megint elbúcsúzunk a nagy hegyektől, de reméljük, hogy ez valóban csak ennyi ideig tart! Jövőre, remélem, ismét találkozhatunk velük, veletek! Addig is húzzuk lábunkra a kitartás bakancsát, akasszuk hátunkra a próbatételek hátizsákját, ragadjuk kezünkbe vándorbotunkat, hogy nap mint nap megfeleljünk az elénk tornyosuló feladatainknak! István atya intelmeit megfogadva nap-nap után induljunk „hegyi vezetőnket”, Jézust követve, aki magas hegytetőkre, lelki csúcsokra vezet bennünket!